2017. május 28., vasárnap

9. fejezet



Ugye, azt mondta, hogy elpusztult az anyja blökije? Semmi gond elkaparjuk az egyik fa tövébe, még olyan kis fa ketrecet is csinálok neki…
- Nem lehetne kicsit bővebben? Azt tudom, hogy a nagyapád lánya… ez úgy bemutatás, vagy bármi féle szóbeli magyarázat nélkül lejött… - Ahogy Gyula bácsi átölelte, és végig simított a hátán… ugyan olyan volt, mint, amikor Lolával csinálta… Innen gondoltam, hogy a lánya esetleg a menye lehet… de az előbbinél maradtam.
- Gratulálok, tényleg egy Sherlock veszett el benned. Na, lásd, mennyire rendes vagyok. Kapsz bővebb információt. A nő bent, nem más, mint az Édes Anyukám. Valószínűleg a szokásos hébe-hóba megejtős családi látogatására jött. Az a valami, amit körülírtál… amit az arcán láttál nem más, mint a gyász. – Gyász? Temetés, fájdalom, ön sajnálat. A szeretett személy elvesztése iránt érzett sajnálat, harag. Gyász. Fekete ruha, emberek fura nézése, sajnálkozása. Emberek, kéretlen tanácsai. Gyász. Harag. Gyász. Könnyek. Gyász. Fájdalom. Gyász. Tompaság. Gyász. Felismerés. Gyász. Hitetlenség. Gyász. Újbóli felismerés. Gyász. Harag. Gyász. Hányinger. Gyász. Étvágytalanság. Gyász. Koporsó. Gyász. Hányinger. Gyász. Krisztián. Gyász. Laci. Gyász. Anya. Gyász. Apa. Gyász. Család szétbomlás. Gyász. Képmutatás. Gyász. Egymás hibáztatása. Gyász. Görcsös ragaszkodás. Gyász. Ön pusztításra sarkalló gondolatok. Gyász. Tényleges önpusztítás. Gyász. Halál. Gyász. Sötétség. Gyász. Egyedüllét. Gyász. Gyűlölet. Gyász. Szeretet. Gyász. Burok. Gyász. Védelem. Gyász. Gyász. Telefon… fel kell töltenem a telefonomat.
- Fel kell töltenem a telefonomat. – Zselyke rám néz, és bólint, de csak pár másodpercel később esik le, hogy nem arra érti, hogy oké menjek és tegyem fel a telefonom töltőre. Az előttem lévő pohár felé bólintott. Ami nem is tudom, hogy mikor került elém. Mindenesetre szó nélkül felhajtom a tartalmát, ami hideg, szénsavas víz. És nagyra értékelem, hogy nem szól semmit. Néha, a csend ezerszer többet ér, és mintha ő ezt pontosan tudná…- De, a telefonom, bent van abban a szobában. – Nem kérdez, nem néz furán. Mindketten tudjuk, hogy csak egyetlen egy szobáról lehet szó, hisz a másik – még ha küllön nem is lett kimondva – szoba tabu. – Öhm… szaval én tulajdonképpen ott alszom. Eddig sakk szoba volt, mivel ott szunyált a busz többi utasa is. Így úgy nézett ki a helyiség mint egy komplett sakk- terem, de mostmár egyedül hálok ott. Ez valamennyire magyarázatot ad arra, hogy mit is kerestem ott amikor ő bent volt. Tulajdonképpen, akkor pót pólót akartam neki halászni. De… előtte rendezni akartam a bennem lévő, ingerültséget. Értetlenséget. Azt sem értettem, hogy min húztam fel magam. Tehát gondoltam póló vadászat előtt, megmosom az arcom és érhető okokból ezt nem tehettem meg oda kint. De mikor benyitottam a fürdőbe… És megláttam… próbáltam kifordulni, de kicsit földbegyökerezett a lábam… aztán észrevett. Az arcán olyan kifejezés ült mint aki rodhatt hús szagot érez. Nem tudom, hogy mi játszódott le benne, de egyszerűen szörnyű volt látni. Így amint tudtam, mint a nyúl ki sprinteltem. Remélve, hogy ezzel kicsit enyhíthetek a rossz érzésén.
- Tessék. – Nyújtja felém Zselyke a telefont. Mikor állt fel az asztaltól?
- Kicsit elmerültél a gondolataidban. És mivel úgy tűnt, hogy nem szeretnél zavarni, ezért én mentem be. Ne haragudj kicsit kutakodnom kellett, de azért meg lett. Azért azt megjegyezném, hogyha beljebb lett volna a készülék, akkor nem kutakodok tovább. Így is a töltődet nem hoztam el. Viszont azt érzékeltem, hogy a háti zsákod, bűzös borzosat játszik. Szaval, Elhozom a töltőmet és mit szólnál ha közben elvinném a szennyesedet?. Ne, ne nézz így. Tiszta önös érdek vezérel… nem szeretnék idő előtt szagtúltengésben kimúlni. – Ezen, elröhögöm magam, de olyan szinten, hogy kétrét görnyedek és csorog a könnyem. Eszméletlen ez a csaj. Csak bólintok.
- Rendben, szaval… jobb lenne, ha az egész zsákot vihetném… - Igen értem én, nem folytatja,… nem mondja, hogy egy igénytelen bűzös zsák vagyok… De, igen igaza van, tényleg ráférne a zsákra is egy alapos mosás. Igaz kimosom én a cuccom a mosdó kagylóban, de… jó nincs mit magyarázni. – Rendben, kihozom. – Hagyd, megyek én. Nem gond. – Egy perc múlva előttem lengeti a zsákot. – Szóltam nagy apának, hogy jössz velem… szaval ők majd át veszik a műszakod egy kis időre. – Kérdőn nézek rá, még sem szólok semmit, hiszen hirtelen esik le, hogy mit is jelent a mondani valója. Most tulajdonképpen engedélyt adott arra, hogy vele tartsak a dzsungelbe. Oda, ahol igazán önmaga.
Hátamon a motyómmal batyogok utána. Nézem, ahogy fesztelenül lépked. És azt kívánom bárcsak megállna az idő, vagy történne valami ami álltal mindig ilyen fesztelen lehetne. Milyen lehet akkor ott, a saját környezetében? Tudom, ez mos úgyhangzik mintha valami vadállatról beszélnék akit kiszakítottak a természetes közegéből és most lenne a vissza szoktatás… Akármilyen durván is hangzik hasonló a helyzet. És én izgatottan várom, hogy milyen is lesz…, ha már ilyen… Féltem, hogy milyen lesz…, mert hát még is csak háromszor járt a szobában, ahol ott a nagyapja és az anyja és igen szomorú a hangulat… De, igazán semlegesen viseli a dolgot. Ami – habár nem tudom, hogy miről van szó- de semmi képen sem jó. Én már csak tudom, hogy a reakciónélküli reakció a legrosszabb. Azt mondta az anyja gyászol, de vajon kit? Ezt Zselyke eddig is tudta? Akkor… nem értem. Nincs is idő tovább gondolkodni, ugyan is valaki nekem ront, jobban mondva a lábamnak. Mielőtt bármit is cselekedhetnék, Sheena, kezelésbe veszi a helyzetet. Ölbe veszi a lidércet és bemutat bennünket egymásnak. Szaval ő volt az aki multkor megtámadott. Kétkedve nézzük egymást… ez már tuti, hogy nem leszünk puszi pajtások. Leteszi az állatott és tovább sétálunk. Elérkezünk egy faházhoz én pedig megállok és megcsodálom a környezetet. Igaz, voltam már itt, de nem ennyire bent és akkor se volt sok időm, hogy körül nézzek.
- Hagyok majd időt szét nézni, de most menjünk be. Hagy tegyem be a cuccaidat a gépbe… - De, kedves, hagy időt szét nézni… Követem be, ahol egyből egy szobába érkezünk. Onnan bevezet a fürdőbe, kipakoljuk a cuccot, megbeszéljük, hogy ebből három adag mosás lesz… és van amit be is áztat. Nem zavartatja magát simán megfogja a kipakolt cuccaimat és rendezgeti. Nem idegenkedik, hogy végül is egy vad idegen cuccait kell rendeznie. Eszembe jut a telefonom, a töltőért jöttünk, de akár itt is felrakhatnánk nem? Mármint, úgy is maradunk még akkor meg nem mindegy? Na meg legalább az időt is húzom… Végül is ha vissza megyünk a Darálóba csak vissza jön a pusztulati hangulat. Itt meg minden olyan, csendes, békés és friss. Igen friss. Zselyke felé fordulok, aki most pakol be egy adag mosást. – Nem lehetne, hogy itt rakjuk fel a telefont tölteni?- Mondjuk mostmár mindegy mert, eredetileg tényleg töltőért jöttünk, de hát most, hogy hoztuk a motyódat itt a te töltőd is… szaval valahogy még is tettünk egy felesleges kört, meg nem is. Mármint, ha nem merül le a telefonod és nem megyek be érte akkor nem jövök rá, hogy … szagmentesítésre szorulsz és… - Rendben értem, ne folytasd. – Nem értem, hogy mitől van ilyen zavarban. – Öhm… gyere, adok töltőt. – Kimegyek vele és adunk a telefonnak enni. Majd ő bemegy a konyhába én pedig utána… Felrakja a kávét főni. Közben megjegyzi, hogy ma még nem ivott egy korty fekete nedüt sem. Mikor lefő, tölt nekem is. Leülünk és ránk telepedik a csend.
- Hogy értetted, hogy anyukád gyászol?
- Huh, hát te is tudod, hogy – hogy törd meg a csendet. Semmi mi a kedvenc színed, vagy szép időnk van… Miért nem mindjárt azt kérdezed, hogy milyen pózban szeretem…?
- A kedvenc színed a szürke. És tényleg szép időnk van. Arra is kitérhetünk majd később, hogy- hogy szereted. Viszont, ha olyan szépen puhulósan, puhatolózok semmit nem érek el. Ez meg tulajdon képpen a beszélgetésünk folytatása. – Na, hát ezt elég jól megmagyaráztam. Tényleg jól rárontottam ezzel a kérdéssel, de ha most nem teszem akkor megint csak kerülgetjük a forro parazsat. Igaz ezzel én is kockáztatok, mert hát valamit valami alapon, de majd igyekszem ügyesen forgatni a kristály poharat. Valahogy úgy, hogy óvatosan törjön meg rajta a fény.
- Az életet. – Nézek rá, ez valahogy nagyon mély. Már mint oké ez most így hülye ténymegállapítás volt, de ha egyszer az. És már is ezer meg ezer kérdés tolúl az agyamba… - És te mielől menekülsz? – Nem, menekülök én futok.– Miből veszed, hogy menekülök?- Ez nem ér, kérdésre nem válaszolunk kérdéssel. – Persze, csak neked szabad. Jó oké. Nem menekülök, már nagyon régen elterveztem, hogy jövök egy ilyen túrára. És most meg is valósítottam. Ennyi, de ezt már egyszer el is regéltem neked. – Hát ez az, hogy elregélted, a regélés szinesítéssel jár én meg jobban szeretem a fekete-fehér változatot.
- Nem válaszolok, inkább kérdezek. Mit is csinálnál tulajdonképpen a Darálóban? – Besegítenék, ahogyan teszem is. De legfőbbképpen kicsit ott vagyok a kis öreg mellett. Mondjuk úgy, hogy rég nem találkoztunk. Meg amúgy is mostmár látom, hogy tényleg szűksége van a segítségre. Amit persze eddig is tudtam, de azt hittem, hogy elég, ha csak Tamás ott van. Hát nem, kéne még legalább két ember. Most jó, hogy te ott vagy… de te se leszel sokáig. Én is besegítek- habár még az igazi munkálatok nem indultak be-, de én sem maradok sokáig. – Nem maradsz, sokáig? És milyen igazi munkálatról beszélsz? – Nekem dolgom van, mármint nem mintha nem lenne fontos a nagyapa és a Daráló csak én nem … szaval nem lennék hatékony segítség. Maradjunk ennyiben. Az igazi munkálatok alatt pedig a leltározást értem és a szükséges árúk árúsításának listáját. Mert, amint már te is tapasztaltad a Daráló, nem „csak” egy kricsmi, hanem kisbolt is. A főbb dolgokat itt szerezhetik be a lakók, de ezt tudod. – Jó, akkor mi lenne, ha nem olyan dolgokat osztanánk meg egymással amiket már tudunk? – Na, ne már Péter, tán csak nem az időjárásról akarsz kérdezni?- húzza gunyoros mosolyra száját. – De, pont ezt terveztem. Szeredet a jó időt?- Ez még is milyen kérdés? – Ne válaszolj kérdéssel a kérdésre…- fintoros mosolyt kapok. Nem tudom, hogy milyen indítatás vezérli, de beszélni kezd én pedig csendben halgatok és remélem sokkal több információt tudok meg mint eddig.
- Zselyke, Vaníliának hívnak. – Ha kiröhögsz, téged is kimoslak a következő adag ruhával együtt. – Huszon egynéhány éves vagyok. Van egy nővérem Lilla, aki mérföldekkel idősebb nálam. – Valami ilyesmire gondoltál? – Igen csak természetesen én nem olyan kérdéseket tettem volna fel amikre ezek a válaszok, hiszen megint olyan információkat nyomattál elém, amiket már tudok. – Oh, igen elfelejtettem, hogy Mr. Holmes-hoz van szerencsém. De, most még sem volt olyan szemfüles uram, ugyan is ezek az információk…-…Kivannak egészítve, igen, Vanília rájöttem. – mondom, rámosolyogva. – Öhm… szerintem megyek és megnézem a gépet. – Ezzel fel áll és kisétál. Tehetnék megjegyzést a zavarát illetően, de még sem teszek. Egyszerűen kisétálok a konyhából és levetem magam az ágyára. Hallom ahogy a fürdőszobában, tesz – vesz. Én pedig kihasználva a nagy – legalább is nagyobb, mint a Darálóban lévő – matracot, oldalra fordulok, és minden félén jár az agyam. Aztán, szinte észrevétlenül csukódik le a szemem. Észre sem vettem, hogy ennyire fáradt vagyok. Még mielőtt nagyon álomba merűlnék egy nagy csattanás kiveri az álmot a szememből.
Vad Zselyke

Hallod a csattanást, de nem tudod, hogy mi volt pontosan az. A lelked legmélyén tudod.., de fájdalmat nem érzel. Helyette eszeveszett zsibbadtság lesz rajtad úrrá. Sőt, még amolyan testen kívüli élményed is van. Látod magad, ahogy roskadsz a földön…térdeid valószínűleg véreznek a kemény becsapódástól, a kezeid összenőttek..ugyan is annyira egymásba vannak fonódva, mint ha ez már a születésed pillanatától kezdve így lett volna. Megpróbálsz mély levegőt venni, de csak egy szürcsölésre telik. Körbe nézel, de nem tiszta a látásod. Hevesen kutatsz az elmédben, hogy mi is történt, de akárhogyan is igyekszel, ami eszedbe jut az legfeljebb a tegnap este elfogyasztott sajtburger íze. Na igen, erre is epe keletkezik és hányni kezdesz. Ja, hogy eddig rólad beszéltem? Egyes szám második személyben? Na, hát akkor úgy látszik, hogy komolyan tisztáznom kell a dolgokat…ugyan is bármennyire is nyomorultul hangzik…azaz elcseszett embermaradvány én vagyok. Aki ott fekszik…igen most már fekszik….akinek zúg a feje….füle…aki nem tudja, hogy került oda… Akinek ismerős az érzés…,de nem tudja, vagy nem meri beazonosítani a dolgokat..egytől egyig én vagyok. A rengeteg minden mellett, több ellentétes érzés is kavarog bennem. Szeretném, ha rám találnának, vagy nem, ha inkább én tudnék jelezni valakinek, hogy jól vagyok..élek és, hogy tudja később átnézek. Persze ezzel azt jelezve, hogy nem semmi nincs rendben: Szaval gyere és nézz rám! Aztán meg nagyon nem szeretném, hogy bárki is rám találjon, főleg nem …nem tudom, hogy kik.., de tudom, hogy…A fenébe az az igazság, hogy semmit nem tudok, mindent akarok egyszerre…és még is semmit se szeretnék…főleg nem sajnálatot. Na, azt nem. Valami nyomást érzek hátulról és már magam elé is raktam egy egész kis róka családot. Csodás….Az illata meg egésszen fenomenális…mindjárt jön is a következő. Ó, hó kész róka tenyésztő lehetnék… Erről eszembe jut, hogy, a legutóbbi alkalommal telibe rókáztam valakit…valakit akinek barna szeme volt. Valakit aki látta a kezemet …valakit aki féltette tőlem őt akit sose bántanék. Valaki akinek úgyan úgy fáj ..mint neki..az ő fájdalmuk összetartozik. A gond csak az, hogy valahogy már az enyém is oda vonzotta magát. Pedig nagyon nem akartam. Én nem akartam, hogy ennyire a figyelem központjába kerüljek..nem akartam, hogy tudják, hogy gyenge vagyok, hogy nem jött össze. Rossz útra léptem, vagy talán…mindig is azon voltam. Azt mutattam mennyire kemény vagyok, most meg itt fekszem….és szagolom a kifordított rókaprém illatát. Nevetséges az egész. Én magam is teljesen nevetséges vagyok. Remek most, hogy itt körbesajnáltam saját magamat, talán elkezdhetnék rendesen érzékelni is. Miért is ne? Megpróbálhatnám nem? Végül is mit veszíthetek?..Legfeljebb kudarcot vallok. Most amolyan mentalistás gondolkodós fejet vágnék, ha …összejönne…Öhö..Menta-lista…ez az Zselyke poénkodsz…taps..kár, hogy csak egy teljesen belső, magán poén és, hogy csak én röhögök saját magamon. Na, de ez jó..talán érzem, hogy fáj a nevetés, mosolygás…bazsalygás…legyen ez bármi …lényeg, hogy a móka mimikával való kifejezése lenne. Ami ennél is fontosabb, hogy érzem.. még fátyolosan, de érzem. Akkor most gondoljunk arra, hogy elfordítjuk a fejünket… Na, de nem ám úgy, hogy jön velünk az egész szoba…ez megint tök vicces a szemem igen csak csukva van. Még is érzem, hogy minden mozog velem.., vajon rám is dőlne?...Nem ezt így nem…megint jön valami, megint hátulról érzem.., de mos olyan álmosító..és bárhogy is szeretnék ellentmondani neki, annyira csábító, hogy nem megy…nem megy.

2017. május 2., kedd

8. fejezet

Reggel, szörnyű dolog fogad, amolyan elhagyatott érzésem van. Mintha valaki vagy valami ki akarna vetni magából! Igen, bizony, nem csalás, nem ámítás a saját ágyam ki akar lökni! Ki akar taszítani a körülölelő melegségből! Pedig én mindig törődtem vele, a piszoknak még csini ágynemű húzatot is vettem, hogy pompázhasson! Erre, mi a hála? Épp, hogy kinyitom a csipáimat, már is érzem azt a sürgető érzést…. Nem, nem olyat, amilyet a szükségletünk kielégítésekor szoktunk, hanem …vagy is nagyon hasonlót, csak itt nem szükség kielégítésről van szó. Hanem amolyan kötelesség teljesítésről. Mit tesz az én drága ágyam, aminek amúgy kemény a matraca? Na, mit? Hát nem, hogy beburkolna, és rimánkodna, hogy maradjak még…, mert hát ő olyat tud nyújtani nekem mint senki más… Áh, nem még ő is sürgeti a felkelésemet. Az a gond, hogy itt mindjárt tényleg felkelés lesz, vagy inkább hadjárat! Most komolyan elintézte, hogy belegabalyodjak a paplanomba- biztos összeesküdtek- és így hadakozom egy sort az ágyneművel, majd össze – visszagyűröm a – hiába egyedül is utánozhatatlan vagyok az ágyban- lepedőt, így már kellően feldühítem magam ahhoz, hogy kikászállodjak az ágyból. Valahogy most az egész, reggel van dolog nem akaródzik nekem. Ma nem kell összeszednem semmit, se magamnak se másnak. A szállítani valót már leadtam. A Dobálóba kellene bemennem…, de valahogy nem füllik hozzá a fogam. A betolakodó nem szól hozzám… nem mintha problémám lenne vele. Ez nekem csak jó. De, nem is tudom. Azt hittem… nem tudom, hogy mit hittem… Talán azt, hogy majd megpróbál belőllem információkat kicsikarni, vagy, hogy beveti a hülye jeges poharas trükköt. Ehhez képest mikor bementem, azon kívül, hogy tiszta káosz fogadott. Még csend is volt. Csak biccentett, de nem szólt egy szót sem. Így dolgoztunk egész estig. Jobban mondva így dolgozunk mindennap. Ugyan is ez megy már egy hete. De, nem ez az ami zavar… Ez csak amolyan mellékes szál, amolyan érdekesség, ami bégázza az agyamat. Ami zavar az papa viselkedése. Láthatóan egyre rosszabbul van, nem csak testileg, de lelkileg is. Én viszont nem tudok ellene mit tenni. Gondolhattam volna, hogy összetettebb oka van annak, hogy eljött hozzám… De, hát most komolyan már csak akkor kell lépni, amikor kigyulladt a ház? Nem lehetett volna akkor, amikor még csak füstölt? Miért… csak akkor szól amikor nagy a baj? Na, jó ezt már kérdeztem… Egyszerűen nem hiszem el, hogy ezt csinálja. Előveszi, a család vagyunk kártyát…és úgy gondolja, hogy ez így rendben is van. Normális esetben, rendben is lenne, de nálunk nincs olyan, hogy normális. Nem szerepel a szótárunkban, nem ismerjük magát a fogalmat. Úgy tesz, mintha teljesen természetes lenne, hogy besegítek, közbe meg látom rajta, hogy fél, hogy másnap nem megyek be. Bakker… most pont ezt fontolgatom. Komolyan fontolgatom? Nem, nem csak… izé… hozé… őőő. Igen, már magamnak is makogok. Ettől féltem. Máskor simán kelek, hozzá vagyok szokva. Különben is, ha dolgom van akkor nem is birok, még nyújtózkodni sem az ágyban, mert akkor képes lennék tovább lustálkodni. Ezért, ahogy kinyillik a csipa tartóm már ugrok is ki. Most meg majdnem igavonót kellett hozzá hívni. Már nem is tudom hány perce állok itt a szekrény előtt és nézem a polcokon uralkodó kupit. Végül kiveszek egy pólót és egy farmer nadrágot. A fürdőben rendbe szedem magam és felöltözöm. Majd, felkapom a táskám bezárom az ajtót és útnak indulok. Bent, a most már szokásos csend fogad. Komolyan még a törzsvendégek sem beszélnek csak csendben kártyáznak. A pultfelé nézek és nem látok ott senkit. Se papát, se a pultos csávót. A vendégek felé fordulok és megkérdem, hogy reggeliztek – e már. Erre furán kapkodják egymás között a fejüket, cikázik a tekintetük. Senki nem néz hosszabb ideig a másik szemébe, de ami bosszantó rám sem néznek. Mi a fene van itt? Elismétlem még egyszer a kérdést, kicsit indulatosabban. Mély levegőket veszek és próbálom elhessegetni a rossz érzésemet. Mivel nem válaszolnak, elkönyvelem, hogy tuti ettek mert papa, első dolga – mikor megérkeznek a vendégek- az, hogy megeteti őket. Szó nélkül megfordulok és… Beleütközöm egy kemény mellkasba.
Beregi Péter
Nézem a nőt, aki most pólómba kapaszkodik. Érzem a meleg leheletét a mellkasomon… kezem a derekán nyugszik. És egyszerűen átfut az agyamon a gondolat…- vagy inkább érzés?,- hogy nem akarom, elengedi. Napok óta nem szól hozzám, hiába jártatom én a számat. Nem válaszol. Hozhatom én bármilyen formámat, a bunkót, a lazát, a flegmát, vagy a… flörtölöset, semmi reakció. Szent Szörnyella de frász! Fogalmam sincs, hogy az utóbbi, hogy jutott eszembe, meg se próbálkoztam vele… Pontosan tudom, hogy - hogy jött ez a gondolat. Hiszen minden egyes rohadt nap szembesülök a makacsságával, a mogorvaságával, az egyedi alakjával és … De, hisz alig beszélünk… Bassza meg! Nem, kell ahhoz beszélgetés, hogy… Mindegy úgy érzem… nem tudom, hogy, hogy érzek. Hosszú – hosszú ideje semmi mást nem éreztem, a dühön, aggodalmon, fájdalmon kívül… na jó valahol a szeretet is ott van… hisz Krisztiánt szeretem. Bármennyire is furán hangzik ez tőlem. Szeretem őt, szeretem az öcsémet. Nem mondjuk egymásnak gyakran. Utoljára talán két éve mondtam neki. De, attól még szeretem. Szaval, ezeket éreztem… De, amit most érzek, az új, vagy is inkább rég nem érzett. Ez pedig nem más mint a vágy. Vágyom arra, hogy hozzám szóljon. Vágyom arra, hogy bosszúsnak lássam. Iszonyú szexi amikor bosszús, mérges. Vágyom arra, hogy csokoládé barna szemét az enyémbe függessze. Vágyom arra, hogy pimaszkodjon. Arra, hogy grimaszolva mosolyogjon. Vágyom arra, hogy még tovább tarthassam a karjaimba. Blahh… micsoda nyálasan hangzik ez. Igen öreg, vigyázz mert, már lassan vödör kell a nyáladnak. Rég nem csöpögtél így egy bige miatt. Főleg nem felülről. Nem, hiába nem éreztem semmit mikor Lillát végigmértem. Ilyesfajta érzelemre régóta nem vagyok képes. Nem voltál képes…, most csöpögsz öregem, az imént szögeztük le. Ne hablagyolj össze – vissza, mint egy spiné mert már én szédülök! Oké, de ez csak valami… félre siklás… semmi egyéb. Ez csak egy fééélre sikláás semmi egyééb… Már csak az hiányzik, hogy elvékonyítsd a hangod és akkor tisztára olyan leszel mint egy… Elég! Már most megőrülök magamtól és a hülye gondolataimtól! Mi lesz még később? Később? Talán diliház. De kezdetnek mondjuk, elengedhetnéd a csajt. Lenézek, rá… Bakker, észre sem vettem, hogy fészkelődik, szabadulni szeretne. Elengedem, és úgy nézzük egymást tovább. Látom az ezer meg egy kérdést a szemében és szugerálom, hogy ne most tegye fel őket.
- Beszélhetnénk? – késő…, hogy a fenébe magyarázom meg neki? Még én sem értem pontosan, hogy mi van.  Most csöppentem ide, nem ismerem őket. Szinte semmit sem tudok sem a Darálóról, sem magáról a helyről. Tök poénnak tekintettem az egészet. Most meg hirtelen nekem kellene elmondanom neki valami nagyon fontosat. Valami olyat, ami talán kizsigereli. Megfolytja. Felemészti. Mi van, ha rám küldi a mókusát? Mi van, ha … Ne, ne arra gondolj, hogy te mit éreznél…/ mit éreztél… a kettő nem ugyan az. Tudom, hogy tombolnál öreg és legszívesebben, itt hagynád az egészet. Hiszen te már ezt egyszer végig csináltad… De, gondolj arra, hogy milyen jó volt a csajt a karjaidban tartani és még a nagy seggéig el sem jutottál… ez éltessen! Na… jó, viccet félre téve, gondolj arra, hogy akármi is történt ti ott voltatok egymásnak. Neki kije van?
- Egy egyszerű igen vagy nem válaszhoz képest elég sokat gondolkozol.
- Persze, gyere, üljünk le. – felhúzza a szemöldökét mint, mindig amikor nem csak kérdezni akar valamit, hanem nem érti az adott szituációt. Nem mozdul.
- Nem, inkább menjünk be a szobába. – a szobába… nem mehetünk a szobába.
- Nem, itt is… - meg sem várja, hogy befejezzem a mondatot, elindul az előbb említett helyiség felé. Én követem és szinte várom, hogy boruljon a bili.
Kinyitja az ajtót, belép. Én szorosan mögötte vagyok, így én nem sok mindent látok, viszont azt tudom, hogy mit lát ő. Nem telik sok időbe és egyszerűen megfordul. Jelezve, hogy ki szeretne menni. Nem undok, nem vág flegma képet… és ez aggasztó. Arrébb lépek, és ő előre megy, én pedig követem mint az imént. A törzsvendégek aggodalmas képel nézik Zselykét. Ő beáll a bárpult mögé és megkérdi, hogy kér- e valaki valamit. Senki nem szól semmit. Megismétli, ezúttal kicsit erőteljesebben. Nemlegesnek tekinthető fejrázásokat kap, de ő mintha fordítva értelmezné – mint néhány helyen ahol az igen, nemet, a nem pedig igent jelent- , mert elővesz egy tálcát és körbe rakja rengeteg pohárral, közepére kirak egy doboz Top Joy-t.
- Meg mozdulsz még ma, vagy inkább szobrosat játszol?
- Inkább szobrosat játszom. – Rá mosolygok, de nem mosolyog vissza. Felhuzza a szemöldökét én pedig csak biccentek. Elfordul, az egyik polcról le vesz egy üveg vodkát, kibontja és simán meghúzza az üveget. Megrázza a fejét, de az üveget nem engedi el a szájától. Közben folyamatosan engem néz. Az természetes, ha az ember ezt baromi jó látványnak tartja? Nem érdekel a válasz. Természetes vagy sem, jó látvány. Aztán meg fog egy poharat és… felém dobja?. Automatikusan az egyik lábammal előre lépek, a felsőtestemmel is előre mozdulok, a kezeimet a dobás iránya felé nyújtom. Épp, hogy sikerül elkapnom. Amikor már a kezemben van szerencsétlen pohár, az őrült nőszemély, megszólal: Szobor! Nézek rá, nagy szemekkel… aztán leesik. Fogalmam sincs semmiről, belecsöppentem valami kellős közepébe. Fel kéne már töltenem a telefonomat, hogy felhívhassam az öcsémet. Igaz, hogy azt mondtam, hogy így legalább azt sugárzom felé, hogy kevésbé aggódom és megbizom benne…, de attól még érdeklődhetek nem? Szaval ehhez a nagy katyvaszos csomóhoz képes a gordiuszi már semmi. Erre Sheena, simán szobrosat játszik…
- Ne, nézz így. Én az imént beszélgetni akartam, te voltál az aki kerítést épített a zöldséges kert köré. – mármint, ez gondolom azt jelenti, hogy – már amennyire tudok „női nyelven, jobban mondva Sheena nyelven”- Nem tértem egyből a lényegre, hanem ..kicsit talán húztam az időt. De, hát nehogy már én legyek a hibás, mikor ő ment be a szobába. Mondjuk igaz, ha a gyereknek is az mondjuk, hogy nem szabad, csak azért is megteszi…
- Poharat tartó, savanyú képű ember. – mi van? Ő csak, bólint. Mint, ha értenem kéne.
- Megmozdulhatsz. – Ja, igen… Basszus, utoljára talán négy évesen játszhattam ilyet, ki a fene emlékszik még a szabályokra? Na, hát a fene neve: Sheena.
Egyébként, nem úgy van, hogyha én is egyetértek azzal, amit mond akkor fogok csak megmozdulni? Na, jó mindegy is. Nem, csak, hogy megmozdulok egyenesen felé tartok. Hiába mondogatja, a varázsszót. Nem válok szoborrá.
- Ezt letehetnéd, nem gondolod?- és már el is veszem tőle az üveget. – Eleget szopókáztál.
- Nem kérdem meg, hogy honnan jött ez a szó.
- Ne is, ha látnád magad kívülről… - elfintorodik és a tálcán lévő üdítőhöz nyúl, tölt magának.
- Kérem az üveget!
- Szebben nem megy?
- Cseszd meg kérem azt a kibaszott üveget! Elég szépen beszéltem?
- Inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon magyaros volt.
- Jó akkor ne add ide, van másik. – oda adom, neki ő pedig rá tölti az üdítőre.
- Te nem kérsz? – megrázom a fejem és csak nézem.
Nézem, ahogy a szájához emeli a poharat és nagyot kortyol a vodkás üdítőből. Ahogy behunja a szemét, és elégedetten hümmög. Aztán kinyitja a szemét, egyenesen az enyémbe néz és beszélni kezd.
- Tudom, hogy ez most egy nagyon elcseszett helyzet. Ez az – a kezével körbe mutat- egész hely. Elcseszett. Maga a mód ahogyan ide jöttem, elcseszett. Az, ahogyan veled együtt dolgozom – jobban mondva inkább csak lébecolok – elcseszett. Tudom, hogy rengeteg mindent szeretnél megtudni a helyről, viszont, ha lehet elősször kezdjük veled. Nincs kérdésem. Annyit mondasz el amennyit szeretnél.
Meg lep, a hírtelen stílus váltása, olyan „minden – mindegy”-nek tünik most.
Abban igaza van, hogy rengeteg mindent szeretnék megtudni a helyről. De, nem csak arról, róla is. De, ezt majd akkor korrigálljuk ha rajta lesz a sor.
Szívesen mondanám, hogy kezdjen inkább ő, de így is örülök, hogy most valamilyen szinten normálisan beszélünk. Sőt, hogy egyáltalán beszélünk.
- A nevemet már tudod. A korom nem számít. Majd lemosakszom. – egy fintoros mosolyt kapok- Kicsivel kevesebb, mint egy hónapja úgy döntöttem, hogy beteljesítem az egyik régen dédelgetett álmom. Ne somolyogj. A pasiknak is vannak dédelgetett álmaik. – Persze, vannak…, ha abban szerepel, a szex, a pucéron, és az egyéjszakás kifejezések akkor tényleg vannak. – Na ezt inkább most nem kommentálom. Inkább folytatom. – Helyes, ott tartottál, hogy dédelgetett álom. – Szaval, összepakoltam a motyómat és elindultam. Nem volt konkrét úti célom. Így kötöttem ki elsőnek Bugyiban. Aztán kb. négy és fél nap múlva újra útra keltem, a „csak semmi tervezés” elv alapján egy buszon kötöttem ki. Halványan reméltem, hogy Petrában kötök ki, de… a busz lerobbant és innen már tudod.
- Rendben, ahogy mondtam nem kérdezek, de nagyon felületes voltál – ami bizonyos szinten rendben is van- nem is beszélve arról, hogy így az én dolgomat is megkönnyíted. Én is felületes leszek. – fintoros mosolyt vágott, - amit már kezdek megszokni, sőt örülök neki, hogy ha még ilyen formában is, de legalább mosolyog- nagy levegőt vett…
- A nevemet már tudod. A korom nem számít, de azért, látod megőszült már pár hajszálam. – megfogja az egyik szürke hajtincsét és felém mutatja.- Amióta az eszemet tudom az életem része az erdő. Viszont pár éve, már, hivatalosan is azaz otthonom. Ott van a munkahelyem, minden és mindenki aki számít. Na, akkor –lehet ezzel kellett volna kezdenem- dobpergést kérek! Patkány tanya eredetileg letelepedők helye volt. A teljes történelmi hátterét nem tudom, lényeg, hogy természetesen előbb volt itt az erdő és később jöttek ide az emberek. A többit gondolom sejted, ami természetesen termett itt meg, azt meghagytuk, ami meg nem termett meg, de a feltételek adottak voltak hozzá arra pedig rásegítettünk. Az a terület rész hívatalosan… szaval a miénk. Ez nem ide tartozik, de kifogyott az üdítőm. – fejjel lefele fordítja a dobozt, és próbál még egy cseppet kicsikarni belőle- Lehet jobban megmaradt volna, ha, a többi pohárral is vegyítve iszom…, de így.
- Vegyél elő még egy dobozzal. – meg vonom a vállam, amolyan „ilyen egyszerű az egész stílúsban”
- Ezt itt – mutat a dobozra – nem lehet csak úgy elővenni. Ilyenből csak ez az egy doboz volt. Jó, mindegy. Inkább térjünk át arra, hogy miért is vágtál olyan fura képet mikor kijöttem?
- Ez nem kérdés volt?- egy mosolynélküli fintor kíséretében megforgatja a szemét
- Sherock ezt most kérdezed vagy megállapítod? Na, jó igen kérdés volt, de már a „tudjunk meg egymásról többet” köröket lefutottuk, úgyhogy mostmár kérdezhetek. Szaval mivolt azaz arc? Ha, lehet akkor csak őszintén.
- Biblia is van nálad?
- Hehe, most, hogy mondod kell itt lennie valahol. De, most komolyan, mivel gondolom te is elvárod, hogy a kérdéseidre a lehető legőszintébben válaszoljak így én is elvárom. Elvileg ez alapvető lenne nem? – bólintok
- Mindenki, szószerint mindenki, olyan képet vágott mikor belépett a Gyulabácsi lánya, mintha Drakula jelent volna meg. Így gondoltam, hogy semmi jóval nem szolgálhat. Már mint, olyan rossz érzésem lett… Tudod mit, felejtsd el. – Hogy is mondhatnám el neki, hogy amikor megláttam, hogy Gyula bácsi beengedi az anyát, mindenki aki akkor jelen volt elhalgatott. A szemükben pedig perceken belül olyan csoportos gyász ült, amilyet pár évvel ezelőtt láttam. A gyomrom egyből görcsbe ugrott. Az agyam a lehető legszörnyűbb eseményeket vetítette le. De, most rádöbbentem, hogy lehet, hogy csak túlreagálom a dolgokat… Más miatt is lehet az ember ilyen hangulatban. Mondjuk, elpuszult az egyik kedvence, vagy kipusztult egy növénye, vagy a postás nem hozta a családit. Na, így kell lenyugtatni saját magam! Idióta.
- Jó az érzékelőd…

2017. április 16., vasárnap

7. fejezet

Vad Zselyke

Nézem a csészét. Legszívesebben lázadnék, mint egy tini vagy egy kisgyerek. Viszont pontosan tudom, hogy nincs értelme. Várható volt. Tudtam, hogy ez lesz és én még is belementem. Ugyan, még is mit tehettem volna? Melyik újamat harapjam meg? Kinek okozzak fájdalmat…? Neki, már így is eleget okoztam. Én, meg nem számítok. Pár nap az egész. Látom, mit művel itt. Elkél a segítség. Hiszen, tönkre teszi magát! Nekem, meg annyi a dolgom, hogy itt legyek pár napig besegítsek… Nem, ez nem egyenlő a visszatéréssel… nem… Ez szimplán a segítségnyújtással egyenlő, semmi mással. Felemelem a csészét és belekortyolok. Érzem magamon a tekintetét. Égeti a homlokomat. A mindenségit, de finom! Egyszerűen imádom! Kavarog bennem a méreg, a kíváncsiság és a büszkeség… mind ez azért mert megoldották. Természetesen mikor szuggeráltam a csészét, hogy változzon át valami kanálissá, vagy egy kizárólag szürkés – kékszemű pultosokra szakosodott húsevő növénnyé, már akkor tudtam… De, hm… veszett finom! Égeti a torkom! Szeretem, amikor valami finom és forró csúszik végig a nyelőcsövemen.
Felnézek, egyenesen a szemébe. Kíváncsian, fúrja szemeit az enyémbe. Farkas szemet nézünk. Farkas szemet. Farkaska… az eszem meg áll! Most komolyan? Más nem jutott eszébe? Hogy hangzik már az, hogy farkaskám? Nem lekicsinylő… a családi ékszerét illetően? Meg hát… Nem tudom, de én tuti kivágtam volna, mint a kígyót vedleni!
- Miközben itt szemezünk, elmondhatnád a véleményedet.
- Szemezünk? Már megbocsáss, de szerintem most te kevered a fogalmakat.
- Szeretnéd mi?- húzza fel a szemöldökét, de most nem úgy kérdőn, már mint nem szimplán kérdőn…hanem olyan nem is tudom, hogyan. Annyit tudok, hogy a szürke, összekeveredik a kék színnel és nekem… nekem, mit is kell tennem? Válaszolni, ja igen. De, mi volt a kérdés? Mindegy, inkább megkapja a választ a múltkori kérdésére…, hiszen úgy is azt várja.
- Először is csak, hogy tisztázzuk, erre az egy kérdésre kapsz választ. Nem tehetsz fel többet, csak azért mondom el, hát, ha a múltkor nem lett volna elég világos. Másodszor, erdő nem dzsungel. Harmadszor, sok mindent rejt. Többek között, egy Mókust, és rengeteg fát. – néz, nagy levegőt fesz, majd kiengedi.
- Először is – utánoz gúnyosan – add ide a csészéd! – nyúl a még félig tele kávés csészémért. Nézek rá, mint a sündisznó, akitől a tüskéit kérik.
Mivel nem nyújtom oda, így érte nyúl, vagy is nyúlna, de elrántom előle. Olyan gyors vagyok, hogy még Terence Hill is meg irigyelné. Még csaját magamat is megleptem. Azzal már kevésbé, hogy magamra is öntöttem, a csésze teljes tartalmát! Fasza! Merőn, meredek a szürke ingemre, amin immár egy hatalmas barna paca éktelenkedik. Pontosítok, hatalmas barna terjedős paca.
- Fogd, ezzel a ronggyal…- lóg a látóterembe egy konyharuha.
-… felitathatom? Nem, nem használna neki! Mellesleg a kávém is oda! Még is mi a fenét akartál?
- Azt hittem megittad! Mellesleg meg min kapod úgy fel a vizet? Úgy teszel, mint, ha én lennék a hibás, te teszed itt magad. Homályos válaszokat adsz, meg rejtélyeskedsz. Aztán neked áll feljebb!
- Rejtélyeskedek? Arról volt szó, hogy egyet kérdezhetsz. Választ is adtam rá, de az nem volt kikötve, hogy mennyire terjengős választ fogsz kapni!
- Persze, hogy nem mert a dzsungel királynője hülye is lenne, komolyan venni a dolgokat és rendes választ adni! – most komolyan ezen vitatkozunk? Mi baja van egyáltalán? Mert képtelenségnek tartom, hogy ezen húzza fel magát.
- Mit szeretnél tudni? – nem tudom, hogy mi a fene vezérli a száj izmaimat, mert, hogy nem én irányítom az is tuti.
- Nem Nyuszi, ennek nem dőlök be még egyszer. Edd meg a válaszaidat! – ez most komoly?
Nem válaszolok, csak, bemegyek a szobába. Oda megyek az ágyhoz, felhajtom és kiveszem a cuccomat. Milyen jó, hogy szükség esetére hagytam itt. Mondjuk nem biztos, hogy jó még rám. Nézek kételkedve, a fekete hosszított vastagpántos atlétára. Kicsit, kirázom. Száll belőle a por. Ugyan, ezt teszem a törölközővel is, majd besétálok a fürdőszobába. Kigombolom az ingem…
- Én nem tudtam, hogy… Figyelj… Megyek is… - még az ütő is meg áll bennem. Se milyen formában nem tudok védekezni. Megdermedtem. Még a kezemet sem emeltem magam elé! Nézem, ahogy kimegy. Végig nézek magamon a tükörben. Kibaszott undorító! Persze, hogy látta! Az egész… Végül is kit érdekel? Erre büszkének kell lenni! Erre büszkének kell lenni! Erre büszkének kell lenni!
Erre büszkének kell lenni! Erre bü… Erre büszkének kell lenni??? Komolyan? Még is milyen okból? Ugyan, miért? Az ember büszke arra, hogy nem bukott le óvodában, mikor bekukucskál egy kislány szoknyája alá,- igen a lányok is mert kíváncsiak, mit is néznek a fiúk - mert jó móka. Aztán később büszke arra, hogy viszonylagosan jó jegyekkel végzet általánosban. Aztán gimiben büszke arra, hogy kézhez kapta az érettségijét és nem veszik rajta észre, hogy pálinkával oldta a feszültséget. Aztán fősulin vagy egyetemen büszke arra, hogy jó jegyeket szerez. Arra, hogy egyensúlyozni tud munka, család, barátok és tanúlás között. Aztán később büszke arra, hogy feljebb lépett, vagy, hogy olyan munkát végez, amit igazán szeret. Aztán büszke az esküvőjén… Büszke a keresztelőn… és tattara, tattara, tattara. A büszkeség mást jelent… a büszkeség örömmel tölt el. Jó, azaz öröm lehet keserédes, de öröm. Ez itt – meredek a tükörképemre- nem büszkeség. Ez… Mi ez? Szégyen? Valami, ami arra emlékezteti az embert, hogy, sose bízhat saját magában? Kisgyermek kora óta arra tanítják az embert, hogy csak saját magában bízhat, csak saját magára számíthat… úgy igazán. Mi van akkor, ha ez az elmélet a gyakorlatban megdől? A nagy büdös semmi... Vagy még is valami, ami működik… kicsit elcseszve… szaval maga az élet! Ez egy pozitívum…, itt állok. Az ereimben lüktet a vér, vagy inkább a kávé? Egyezzünk ki abban, hogy kávéval átszőtt érhálózatom van, ami működik. A szívem…, hát az pumpál, dobog, végzi a dolgát… már, ha nem vesz ki szabadságot. Sorolhatnám, míg a délután, estébe nem vált, de nem teszem. Ennyi is elég pozitívum. Legalább is nekem az. Végre megmozdulok és leszedem magamról az inget, nem hagyok időt magamnak immáron félcsupasz testem mustrálására. Villám gyorsan átveszem az atlétát. A törölközőre pillantva, rájövök, meg sem mostam a mellkasomat. Meg nyitom a csapot és arcot mosok. Erősen megdörzsölöm a törölközővel, ha behoztam legyen már haszna! Majd, kifelé veszem az irányt. Közben, megfogadom, hogy jobban fogok figyelni. Észre kellett volna vennem, hogy jön. Egyáltalán, hogy – hogy bejött? Ha, a szükségleteit szerette volna, kielégíteni akkor rossz, helyre ment. Ugyanis csak pottyantós van. Nálam már van angol vécé is, de papa azt mondta neki nem kell, Ő neki tökéletes, ha kint van. Eddig is meg volt vele elégedve, ezután is meg lesz. Szaval nem értem, mit keresett itt. Tényleg ő, hogy – hogy nem ment a többiekkel? Remek rengeteg kérdés merült fel bennem. Ugyan úgy, ahogy benne is velem kapcsolatban… már, mint a hellyel kapcsolatban. De, eszem ágában sincs feltenni neki ezeket a kérdéseket, ugyan is akkor nekem is válaszolnom kellene, de az meg kizárt. Egy, hátránya van annak, ha az ember a cipőjét fixírozza,- mellesleg ennyit az imént tett fogadalomról - neki mehet bizonyos tárgyaknak… amik mozognak?. Felnézek, és a sajátomhoz hasonló csokoládé barna szemekkel találom szembe magam.
- Ne, haragudjon papa! Gondoltam, én is leellenőrzőm! Úgy látom, nagyszerű az egyensúlya. Ja, és egyébként eddz? Olyan ólom kemény a mellkasa, hogy egyes férfiak simán megirigyelhetnék.
- Ne terelj kedvesem, ne terelj, nem birka vagyok!
- Papa, de hát azok, mennek a saját fejük után, biztos, hogy nem hasonlít rájuk?
- Vanília!- hoppá!
- Csoki! – hehe! Fagyiban azt jobban szeretem.
- Vanília! – néz rám komolyan. Tényleg komolyan, olyan mindent tudok szemmel.
- Mit szeretne? – nézek, rá amolyan megadom magam nézéssel
- Válaszokat.
- Miért nem vagyok meglepve?
- Maradsz? Nagy a ? …ázunk? Mi a … a srácról? Segítesz, raktározni? – nézem, ahogy egy szuszra elhadarja az összes kérdését. Mély levegőt veszek, mintha csak a sok kérdés zavarna, majd gondolkodni kezdek. Míg papának azért válaszolok egy kérdéssel – Ennyi vagy van még?- Na, nézzük csak…, a fenébe ezen nem kell gondolkodni, különben is észrevette, mert, olyan furán néz.
- Egyelőre ennyi. Na? – néz kíváncsian rám.
- Ma fél nyolcig maradok. A többi napot meg beszéljük. Nem, nem nagy a baj. Sőt nincs is baj. A kártya az ki nem maradhat. A srácról nem sok mindent tudok, tehát véleményem sincs. – Csak néz rám. Igen tudom kihagytam az utolsót, de gőzöm sincs, róla. Mit raktároznánk? Mi van?
- Ne nézzen így papa! Válaszoltam mindre nem? – és értetlenül megrántom a vállam, oldalra fordítva a két kezemet.
- Nem arra nem, hogy segítesz- e leltározni Vanília? – Már megint így hív! Az agyamra megy, komolyan. De legalább meg van, hogy mi az utolsó kérdés.
- Segítek leltározni.
- Rendben köszönöm. De, tényleg semmi véleményed nincs a srácról? – nem értem, hogy miért kéne bármilyen véleményemnek lenni. Természetesen azért, igen van róla véleményem, de az nem igen publikus. Már, mint… eddig nem állunk túl jól, és így elhamarkodottan meg még sem mondhatok semmit. Még akkor sem, ha már az első találkozásunkkor alkottam róla egy negatív képet.
Most, ez annyiban változott, hogy látom, amit itt csinál. Így viszont a negatív görbe át üt a pozitívba.
- Még is miért fontos önnek, hogy – hogyan vélekedem róla? Hiszen, Tomiról sem kérte ki a véleményem.
- Tominál nem voltál úgy itt, hogy tényleg tudj álláspontot foglalni, de Peti munkáját látod. – Na, ez így zavaros. Tomi munkáját is láttam annyit, mint a Petiét. Vagy nem? Na, jó lehet, hogy nem. De, akkor is…
- Papa, ezt hagyjuk, mert nincs véleményem róla, egyelőre. – na, hátha így megnyugszik.
Bólint. Közli, hogy épp a raktárba igyekezett, össze szedni a vacsorához valót. Folytatjuk utunkat. Habár én próbálom lelassítani a lépteimet, de nem megy. Sec perc alatt ott termek a pultnál. Háttal áll nekem, épp valamit fel mos. Meg kell, hagyni jól áll a kezében. Mármint… igen… Mondjuk talán, ha másra használná azt a rudat. Rudat? Az egy felmosó! Leütöm az agyam kicsit koszosabbik felét és szimplán örülök, hogy nézhetem a feszes seggét. Lehet, agy nélkül élni? Nem tudom, de nem sokára fény derül rá. Mert, szerintem az összes részét kidobom!
Egyébként meg mi a frászt keresek még itt? Oké papának azt mondtam, hogy itt maradok fél nyolcig…, de még is minek? Nézzük eddigi itt tartózkodásom alatt mit csináltam. A törzsvendégek örültek, hogy újra bent látnak. Beszélgetni akartam velük, erre, egy hülye fogadásos – vagy azt se tudom mi volt ez – valamibe csöppentem. Veszítettem párszor kártyán, mondjuk nyertem is, főleg mosolyt a többiektől. Aztán találkoztam Lillával, aki még azzal is kiüti nálam a biztosítékot, ha szimplán csak látom, nem hogy még beszéljünk is.
Itt van még ez a kevert színes szemű egyén… Szaval semmi érdemlegeset nem tettem, azon kívül, hogy örülnek, hogy itt vagyok. Remek. Viszont nekem dolgom lenne. Össze kéne szedni, amit a szállítók majd elvisznek. Össze kéne készítenem a saját adagomat. Edzenem is kéne. Azt viszont nagyon. De, úgy nem lennék nyugodt. Most, hogy a saját szememmel látom, mi van itt…, nem tudnék elmenni bármennyire is szeretnék. Papa fáradt, mármint, testileg is lelkileg is. Túlterhelte a lábát, és megint csúnyán köhög. Amit nem enged kezeltetni, egyedül a teákat issza meg, amiért Lilla kiátkoz a világból. Én meg tőből leszarom. Van védő amulettem. Ami tulajdonképpen nem az, de nem tudta, hogy mi azaz álom fogó én meg simán közöltem, hogy átokhárító. Valamennyire hiszünk bennük, már, mint az átkokban, rontásokban. Nem, nem gyakoroljuk meg ilyenek, és fanatikusok sem vagyunk, de hitetlenek sem.
Hirtelen elém kerül egy pohár tele jéggel. Nézem a hosszú izmos újjakat, amik még mindig körbeölelik a poharat. Feljebb vezetem a tekintetemet, az alkarjára ami szintén eléggé izmos. Nem olyan edzett izmos, inkább amolyan munkás izmos. Végül megállapodik a tekintetem az arcán, azon belül is a szemein. Engem vizslat. Mondani viszont nem tud semmit, mert megjelenik papa egy tálca tojással, paprikával, paradicsommal és kolbásszal. Be megy a pult mögé szét néz. Fel háborodva közli, hogy nem igaz, hogy mindig lemarad minden buliról. Én csak nézek rá. Aztán lefele mutat. Na, remek én meg ugye bár kicsi vagyok, így én is egy kettőre mellette termek. Közli papa, hogy erre az árvízre gondolt. Mi tagadás szép kis ér alakult itt ki. Az ital hűtővel akadt össze Peti bajsza. Szó nélkül az ablakokhoz megyek és kinyitom, ugyan így teszek az ajtóval is. Peti nem tud mit csinálni, mert már amennyi vizet lehetett eltávolított… legalább is úgy vélem ez gondolja, olyan készen vagyok állásban van. Elveszem tőle a felmosót, és én is mosni kezdek. Jobban mondva kártalanítani. Mikor késznek nyilvánítom szólok papáéknak, hogy míg ténylegesen meg nem szárad addig üljünk le kártyázni.
- Zsugabubus, mit szólnál ha most csocsóznánk? – néz rám Peti. Végig nézek magunkon akárhogy számolom hárman vagyunk.
- Igen Zsugabubus, ügyesen összeszámoltad, hogy kevesen vagyunk, de attól még tudunk játszani, ha nagyon akarunk. – eldöntöm, hogy befogom a szám… ez csak játék. Így hát neki állunk játszani. Elég szabálytalanul folyik a játék, de legalább jól szórakozunk. Papa és Peti egy csapatot alkotnak én pedig egyedül vagyok. Védek, támadok. Vagy épp bambulok, mert elterelik a figyelmem és ők meg örülnek maguknak, meg természetesen röhögnek rajtam.
Az órámra nézek, itt az idő, hogy menjek. Megköszönöm, a játékot adok egy puszit papának és kifelé veszem az irányt. Valaki megfogja a karom és maga felé fordít… Peti. Összerezzenek…
- Ne, haragudj, - enged el – csak mi utánnad szóltunk és nem hallottad.
- Semmi gond, mond.
- Még kész sincs, a vacsora nem mehetsz el éhes gyomorral. – ez azért belül meg mosolyogtat.
- Otthon eszek, tényleg mennem kell…
- Rendben…, de holnapra olvadás várható ám készülj fel. – Pislogok, mint a mosogató kagylóban felejtett, kiszáradni készülő ponty.
- Amennyit olvad, a jégkocka egy óra alatt, annyit engedsz fel te is minden egyes nap. – Ez szerintem lázas. Biztos lázas.
- De, ha visszarakod, a jégkockát az vissza fagy. – jegyzem meg nagy elmésen… hol ott kérdezni akartam… A fenét kérdezni… leakartam, hordani, mint a pengős malacot. Még is mit gondol mit ért el a magabiztos nagyképűségével?
- Így van, de vékonyabb lesz… - mi a fenét foglalkozik ő velem? Mindegy is. Biccentek, és hátra arcot csinálok. Meg sem állok a biztonságos kis kuckómig. Ahogy, belépek, megcsap az a fülledt meleg. Kinyitom az ablakokat, meg sasolom, hol van Mogyi, majd felteszek egy kávét főni. Nem, mondtam se nemet, se igen a hülye olvadásos kísérletére, vagy mire. Egyáltalán mit tervez? Meg minek? Már, mint, mit akar tudni. Nekem tökéletesen megfelel, úgy ahogy eddig is. Semmleges információk kerültek eddig megosztásra. Én sem tudok róla semmit… nem is nagyon akarok. Mondjuk azt azért jó lenne tudni, hogy mit keres itt, még mindig. Főképp azt, hogy meddig szándékozik maradni.
- Mogyi, sajnálattal közlöm, hogy nem kutya vagy! Nem támadunk bokára. Egyébként is szerencséd, hogy nincs nálam egy bögre tele forró folyadékkal. Mert, most igen csak leforrázva éreznéd magad. A frászt hoztad rám! – megvakargatom a kis bundás bőrűt, aztán a kávé géphez megyek. Fogom a csészém és beleöntöm, a fekete nedűt majd ízesítem. Pont, úgy ahogy Peti tette. Nem tette szóvá. Egy szó sem szólt. Nem is viselkedett másképp. Lehet, hogy nem is látta? Lehet, hogy csak normális… ez az opció miért is van kizárva? Nincs kizárva csak… jó, ki van zárva… De, végül is lényegtelen nem? De. Akkor meg mi a francot túráztatom rajta az agyam? Lezuhanyozom és lefekszem. Az ablakok nyitva vannak, kellemes levegő áramlik be… én pedig igyekszem nem agyalni.

2017. április 14., péntek

6. fejezet

Kávé, kis tej, két cukor. Kávé, sok tej, egy cukor. Kávé feketén. Kávé, kávé, már a fülemen is kávé folyik. Három rohadt napja – kis túlzással – mást sem csinálok csak keverek, meg kavarok. Miért? Jó kérdés… Ez lett, a körbeülős bekérdezgetős szarságból. Mert, hát ugyebár… a kérdés, nem kérdő hangsúly és kérdőjel, hanem kijelentés és pont. Rohadt, kibaszott pont. Mi van az én kérdésemmel? Hát semmi, mert csak tátogtam mint egy partra vetett, homokot nyelt nyálkás hal. Na, jó nem teljesen, mert halas pályafutásom közepette azért kinyögtem egy jónak tűnő kérdést, de választ persze nem kaptam. Ez így végig gondolva is tök zavarosnak hangzik…de hát ha egyszer az is. Mindenesetre pár roppant hasznos információ birtokába is jutottam: megy velük kártyázni, de továbbra is csak körbefosozni és piros pacsizni tud, ja meg megy még neki a szinre szín is, ami kábé az előzőkre hajaz. Igen, ez arra a kijelentésre volt válasz, hogy: A következő körbe te is részt veszel.
Aztán, ott van még az „igen remekül vagyok kijelentés” Ami a „látjuk jól vagy”-ra érkezett. Igen tényleg hasznos infók. Én megkérdeztem, hogy mit is rejt a dzsungele? Erre kaptam egy kibaszottul aranyos mosolyra hasonlító grimaszt, aztán a trogyosok közölték, hogy, ha kitalálom, hogy a szürke hajkoronájú királynő mit, fogyaszt szívesen, akkor megkapom a választ. Na, itt azért elgondolkoztam. Át futott az agyamon pár dolog amit, szívesen hm… fogyaszthat… Na, szaval, ez rengeteg csapdát rejt, mert hát, még is mióta ismerem? Ja, várjunk nem is ismerem… Mennyi esély van arra, hogy kitaláljam? Meg, hát mivan, ha kitalálom, de csak azért is azt mondja, hogy nem az… De, ugyebár én szeretem a kihívásokat…, meg hát választ kaphatok a kérdésemre. Amit megjegyzek az egyetlen normális kérdés, mivel, hogy ez tényleg az… De, mondjuk, az is remek lenne, ha többet lenne itt, mert a kijelentések között az is szerepelt, hogy itt marad. Igen ponttal a végén. És, a kijelentések is akkorlesznek betartva, amikor én is választ kapok a kérdésemre. Tehát, ha eltalálom, hogy mit iszik. Persze, ezt Ő tette hozzá. Az öregek meg felhördültek, mert, hogy ők csak arra gondoltak, hogy ez csak a kérdésemre vonatkozik és az ő kijelentésük meg simán zöld utat kap. De, nem ez csak a kártyás részre vonatkozik. Igen, míg én itt gürcölök addig ők kártyáznak. Most, épp a körbe fosnál tartanak. Feleslege is rájuk nézem, már kivülről tudom, hogy, az öregek örülnek, hogy itt van Sheena. Mosolyogva játszanak és ugyan úgy reagálják le a nyerést és a bukást, mint mielőtt Gyula báék betoppantak volna. A szürkeségen pedig semmi nem látszik. Mint, ha egy bábu irányítaná minden egyes mozdulatát. Teszi, amit kell. A rohadt életbe!
- Kell neked más fele figyelni! – mosolyog- annyira meglepődők, hogy el sem húzom a kezem, amikor megfogja és leszűrcsöli róla a kávét?. Mikor érkezett egyáltalán? – Na, így már is jobb! – szinte gügyög, habár gondolom csábosnak – vagy minek – szánta, de egyáltalán nem annak sikerült. Elhúzom a kezem.
- Lola – biccentek, amolyan köszönésképp – mit adhatok? – összehuzza a szemét, összeszorítja a száját, majd kiengedi a levegőt és mintha nem lenne pipa, rám mosolyog.
- Lilla vagyok, de neked akár Lola is lehetek. – Leheli, áthajolva a pulton. Ez most komoly?
- Azt a kávét én kapom Farkaskám? – már épp válaszolnék…
- Nem, hiszem, hogy neked ízlene, túl édes a te személyednek. – Vágja oda Sheena.
- Chh, Te, is itt vagy?- fordul oldalra Lola és vet egy fitymáló tekintetet Sheena-ra.
- Egy forró csokiért jöttem. – néz rám. – Papának kell. – Na, tessék, nehogy örülni kezdjek, hogy megmondta mit szeret… Persze, hogy a nagyapjának kell. Megcsinálom, oda adom neki, ő pedig, már vissza is fordul a kártyázók felé.
- Látom, megismerkedtél Zselykével is. Elképesztő, hogy egyáltalán betette ide a lábát. Hónapok óta nem járt itt. Akkor is csak, besegíteni jött vagy épp cuccot hozott. Most is a szarjait hozta ugye? Sose, hagy fel velük. Kész őrült a csaj. Láttad már, hogy hol lakik? Na, és az a mókus, akitől megmentettelek…?. Mások, kutyát, vagy macskát tartanak. Esetleg hörcsögöt, de nem a kisasszony, egy rohadt bűzős mókust tart. – elképesztő, csak mondja és mondja mit a múltkor. De, most legalább hasznosan jár a szája. Habár a hangnem amit megüt egyáltalán nem tetszik. – Nézzük csak – teszi jobb mutató úját a szájára és ütemesen ütögetni kezdi az alsó ajkát. Végül nem mond semmit. Aminek örülök is meg nem is. Örülök mert, legalább nem kell elviselnie a fülemnek a már – már cincogáshoz hasonlítható vékony hangot. Viszont, így meg nem tudok meg több információt Zselykéről. Zselyke. Zselyke. Így, hívják. A dzsungel lányt Zselykének hívják. Nem tudom, hogy mit jelent a név, de valahogy illik hozzá. Hozzá és a környezetéhez. Már, mint az igazi környezetéhez, az erdőhöz. Az egész nő oda illik. Pedig, még tuti nem láttam mindent, - meg nem is értek még sok mindent -, de a tények teljessége nélkül is kimerem jelenteni, hogy ő oda való. Minden nemű rossz indulat nélkül állítom ezt. Ez, körülbelül olyan, mint amikor Krisztián bemegy a könyves boltba. Látszik rajta, hogy felszabadult. Minden egyes alkalommal nagyot szippant a hely illatából. Olyankor kint hagyja minden gondját, búját és csak a könyveknek él. Évek óta ott dolgozik. Mikor még tanultunk is, ott dolgozott, diákmunkásként. Ma meg már főállásban nyomja. Azóta terjeszkedett az üzlet és ezért a mi városunkét teljesen ő vezeti. Talán Lacival is ott ismerkedtek meg. Szaval, duplán sokat jelent neki az a hely. Már kilenc és fél napja távol vagyok. Öt napja vagyok itt. Ezalatt az idő alatt egyetlen egyszer beszéltem vele. Már, nem nézem a telefonomat. Lehet, hogy le is merült. Viszont így tuti, hogy nem próbálom meg hívni. Tudnia kell, hogy egyenlő félként kezelem. Tudnia kell, hogy túl léptem rajta. Tudnia kell, hogy nem hibáztatom. A kurva életbe! Sose, hibáztattam. Nem is tudom ez, hogy jött ide. Talán úgy, hogy én tudom, hogy mindig hibásnak érezte magát a történtekért. De, hogyan lehetne, hibás egy gyerek azért, amit a sors vagy az univerzum vagy nevezzük bárhogy, művel vele? Sehogy. Nem tehet semmiről. Ugyan úgy, ahogy egyikőnk se. Inkább hálásnak kell lenünk, hogy ez így alakult. Másik opcióra gondolni sem akarok.
- Nagyon elgondolkoztál Farkaskám. – Vigyorog rám Lola. Ez még mindig itt van?
- Még mindig nem mondtad, hogy mit kérsz.
- Hmm, esetleg… egy forró csokit, extra cukorral. – Na, végre. Remélem, ha elkészítem elhúz.
- Lilla. Öregapádnak kell ide jönni, ha beszélni akar az unokájával?
- Nagyapa! Ugyan már, csak nem akartam megzavarni a kártya partit.
- Vagy, csak nem jöttél oda, mert Zselyke is ott van. – Na, igen a lényegre tapintott az öreg.
- Na, igen papa, ez is közrejátszott. Mit tagadjam. Jobban örültem volna, hogy ha a magzatvízébe krokodil úszkál, de hát ez van. – Ez… nem normális. Más esetben jót röhögnék a kifejezésen, de most csak, a pohár után nyúlok, vizet engedek és az öreg kezébe nyomom. Még mindig maga elé pislog, a feje már – már olyan színt ölt, mint a Zselyke haja. Emlegetett szamár.
- Nekem most… - ránéz a nagyapjára.
- Papa jól van? Jó ez hülye kérdés volt. – Rám néz… úgy néz a szemembe, mintha onnan akarná kiolvasni a ki nem mondott kérdéseire a választ.
Be jön mellém, és valamit kotyvaszt. Már ott elvesztettem a fonalat, hogy a kis tároló edényhez nyúlt, amikbe a gazokat tették el a múltkor. amit elővesz annak, nagyon erős illata van. Ismerős, de nem tudom megmondani mi is az pontosan. Ő köhög tőle. Pirosodik a feje. Mi a fene? Olyan, az arca, mint egy hörcsögé. Elő vesz, egy lábast, enged bele vizet, felforralja. Gondolkodik egy kicsit. Aztán húzgálja a szemét. Majd, a felső polchoz megy, pipiskedik egy kicsit, de még így sem éri el amit szeretne. Kicsit meg emelem, sikkant egyet, kiveszi a zacskót. Amit tegnap hozott, be mert, a múltkor, mikor a cipős dobozt is hozták, azt otthon hagyta. – Most már letehetnéd, elég nehéz lehet - szól Lola. Nehéz? Ez meg van hibbanva? Igaz, hogy nem csont sovány, hanem olyan igazán jó húsban lévő nő. De, attól még nem nehéz. Elkezd fészkelődni, mire kimondatlan kérésének eleget teszek és leteszem.
- Ha, tényleg komoly baja lenne, papának, már rég meghalt volna tőled Zselyke. – Néz a testvére szemébe. Már tuti, hogy testvérek. Habár nem sok hasonlóság van köztük. Lola, magas. Festett fekete, hosszú haja van. Amit – eddig, ahányszor láttam – kivasalva, kiengedve hord. Nagyon sovány, nem csúnyán sovány, de sovány. Elhamarkodott kijelentés – hiszen őt sem ismerem – akkor is olyan röptében a legyet is, típusnak tűnik. Zselyke viszont… na igen tipikus az ellentéte. Alacsony, na jó, ez nem jó kifejezés. Mini. Nagyon mini. Mind verbális, mind nonverbális formában, rettentő keveset kommunikál. Azt nem mondanám, hogy a testalkata arányos a méretével, de ez van. Viszont nem kövér. Hát..igen én is jól tudok jellemezni. A lényeg, hogy a két nő nagyon különböző. Lola, feltűnő személyiség, Zselyke pedig ha tehetné, tuti elásná magát olyan strucc módra. Igen ezt, onnan szűrtem le, hogy alig várja, hogy innen is elmenekülhessen. Reggel nyolckor jön. Este, hatkor, mint akit ágyúból lőttek, elköszön és haza indul.
Figyelembe sem veszi, amit Lola dumál, elkészíti a – időközben rájöttem mit kotyvaszt – teát. Majd, ahelyett, hogy oda adná az öregnek, - aki már a második pohár vizét issza, és maga elé bambul – lefedi, és ott hagyja a gázon.
- Papa, gyanúsan csöndben van. Nem tetszik ez nekem.
- Csak, gondolkodok Zselyke.
- Épp ez a baj, abból még semmi jó nem származott. – az öreg felnéz rá, Zselyke pedig kuncog.?
- Papus én most, megyek. – felém fordul. Én pedig kíváncsian nézek, ugyan is amióta betörtem a terepére nem nagyon szólt hozzám. 
- Betolakodókám. Nyolc perc múlva szűrd le a teát, műanyag szűrővel és öntsd egy teás bögrébe, nem fémbe, porcelánba.
- Chh, ennyit tudsz. Mindig is csak ennyit tudtál! Elkezded, és másra bízod a befejezést. Ne hogy azt, hidd, hagyom, hogy papa megigya azt a kotyvalékot.
- Állj, a fene essen belétek! Én is itt vagyok! Még nem haltam meg! Muszáj nektek folyton veszekedni, ha egy helyen vagytok? Nem, meg ne szólalj Lilla! Egyikőtök pártját sem fogom. Még akkor sem, ha úgy tűnik. Zselyke ne húzd fel a szemöldököd, mert, ráncos lesz a homlokod! Most, pedig te menj Isten hírével, holnap várunk! Lilla te pedig ne morcoskodj, inkább mesélj, hogy mi történt veled mióta nem találkoztunk?
És ennyi, az öreg el is intézte. Zselyke, adott egy puszit az arcára. Intett, mindenkinek és már el is tűnt. Lola, vagy Lilla tudja a fene. Pedig belefogott a vége, hossza láthatatlannak tűnő mesélésbe.
Leszűröm a teát úgy ahogy, Zselyke mondta és oda adom az öregnek. Majd vacsorát készítek. Ma reggel elmentek a többiek. Mondjuk ők, hol itt étkeztek, hol pedig az egyik szomszédnál. De, reggelizni itt reggeliztek. Fura lesz nélkülük a holnap reggel. Már megszoktam őket. Nem tudtam mindenki nevét, de…ez nem is volt szükséges ahhoz, hogy jól el legyünk. Na, ez gáz. Azt, mondják „Az vagy, amit meg eszel.” Na, most ha ez igaz arra is, hogy olyan vagy, mint akikkel együtt vagy, akkor én nagyon öreg változóan begyepesedett agyú egyén vagyok. Ez dupla gáz. Ezen változtatni kell.
A vacsora hamar eltelik, Lola – feltehetőleg – haza megy. A többiek is oszlásnak indulnak..már mint, egyenlőre nem úgy, hanem amúgy.
Én pedig, végre elszívok egy cigit. – Köszönöm, mindent köszönök – szólal meg mellettem az öreg. – Nincs, mit. Az időmből kitelik. – Bólint.
- Miért döntöttél úgy, hogy maradsz? – felém fordul és a szemembe néz.
- Mert, még nem érzem, úgy, hogy mennem kéne. – Nem szól semmit csak bólint.
- Mondja már meg, hogy amíg a sakk – terem „üzemelt”, addig ön, hol aludt?
- Már, vártam, hogy mikor teszed fel ezt a kérdést. – mosolyog rám.
- És választ is kapok?
- Nagyon kíváncsi vagy? – na, ná kicsit fúrja az oldalam…
- Nem.
- Akkor jó, mert nem tartozok magyarázattal.
- Mi? Én, nem mondtam, hogy…
- Tudom, hogy nem mondtad és nem is úgy gondoltad, hogy azzal tartozom, de akkor sem mondom meg. Mellesleg van egy mellék szoba is a kamra mellett, csak ezt eddig nem vetted észre. – Na, tessék, ki tud eligazodni rajta? Senki. Az egyik pillanatban közli, hogy nem tartozik nekem magyarázattal, aztán pedig még is kiböki. Végül nyíltan közli, hogy megint, szemellemzőt viselek.
Ki oltom cigit, kidobom a kukába. Befelé veszem az irányt, nem figyelve arra jön-e az öreg utánam vagy sem.
Bemegyek a szobába. Ami most már tágasnak hat, nagyon tágasnak. Lezuhanyzom és lefekszem.

Valami csattan. Valaki káromkodik. Mi a faszom? Nyújtózkodom egyet. Elég kényelmes ez az ágy. Most alszom rajta elősször. Se nem puha, se nem kemény. Pont jó. Csatt! Oldalra fordulok, és a fülemre hajtom a fél párnát. Csatt! A fejemre húzom a takarót. Na, igen így már jó.
Mikor felkelek, szokatlanul hangos beszédfoszlányok szűrődnek be hozzám.
Annyit, ki tudok venni, hogy ideges a csapat. Na, meg a nevemet. Gyorsan összekapom magam és kimegyek.
- Jó reggelt!
- Neked is, Peti. – Köszön Gyula bácsi, a többiek is biccentenek. Mialatt mindenkivel kezet fogok. Ami kicsit fura, hiszen nem szoktunk, minden reggel kezet fogni… na mindegy. De, rájövök, hogy ennek oka van. Mindenki, csinál valamit, illetve mindenki ugyan azt csinálja. Merően néz rám. Majd, oda mennek sorban a bárpulthoz és leülnek.
- Mi a fene van magukkal? Hipnotizálták önöket? Az volt az a nagy csattanás éjjel, kisült az agyuk?
- Fogd vissza magad Peti! Ülj le, mindjárt csinálom a reggelit! – Szól rám Gyula bá.
- Közben, a vének csapatának csinálhatnál egy nagy adag kávét! – szólal meg az egyik vén.
- Rendben.
- Na, akkor a szokásosat kérjük. De jó lenne ét csokival, és két cukorral is. Vagy, két cukorral és fahéjjal is. Nagyon finom még sűrített tejjel is.
- Na, és végül, milyen is a szokásos, nem tiszta fekete? – De, bizony, sima fekete. – Mondja, Gyula bá.
Elkészül a reggeli, ami kolbászos tojás rántotta.
- Hmm…, de finom illata van. – Szólal meg a hátam mögött, a levegőben szaglászó Zselyke.
- Kérsz? – nézek rá.
- Nem, köszönöm. Amúgy jó reggelt mindenkinek!
- Jó reggelt, neked is kis unokám! Még korán jöttél nem?
- Vissza is mehetek. De, amúgy igen, gondoltam itt iszom meg a második kávémat. Na, meg megnézem, hogy miújság erre a vihar után. – Ahha, szaval vihar volt. A csattanás oka meg van, de mi volt a káromkodás?
- Elment, a villany, de négyre vissza állt minden.
- Minek mentél neki a sötétben?
- Semminek. – Vág durcás képet az öreg. – Na, így kapjak választ mindenre. Már a káromkodás oka is meg van.
- Na, ha megetted csinálsz nekem kávét? Mennem kéne tovább…, ha ma se találod ki, mit szeretek, akkor megyek vissza és folytatom a munkát. Így is elvagyok havazva.
Na, tessék, nem vagyok ideges típus, de rendesen rám hozta a frászt. Így kell az emberre nyomást gyakorolni.
- Már, befejeztem. – Leteszem a villát a tányér szélére, megtörlöm a szám és felállok.
Elindulok a bárpult felé. Érzem magamon a kíváncsi tekinteteket. Megállok a pult mögött és igen, nem tévedtem, mindenki engem bámul. Meg sem próbálnak úgy tenni, mintha nem így lenne.
- Ne, izgulj, betolakodókám. Nem nagy a tét, csak nem kapsz választ a kérdésedre ennyi.
- Komolyan? – húzom fel a szemöldököm – én meg már azt hittem, hogy az angolkirálynő megeteti a mogyoróimat a kutyájával.
- Hát, ha ez a vágyad… Az angol királynő kutyájával nem szolgálhatok…, de…
- Oké, poén volt. Ismered a szót? Egyébként kétségem sincs affelől, hogy két perc alatt megoldanád a dolgot.
- Óh, sajnálom, de nem ismerem a fogalmat. Talán a vicchez hasonlít a szó jelentése? Egyébként köszönöm, a bókot.
Még több felesleges szócséplés helyett, nekilátok megcsinálni a kávét. Fogalmam sincs mitől vagyok ennyire ideges. Talán azért, mert igen is fontos, hogy itt maradjon. Nem…az fontos, hogy választ adjon. Igen választ kell kapnom.
Lefőzöm a kávét, nagy bögrébe töltöm. Eddig oké, de mivel ízesítsem? Felnézek, Zselyke győztesen, gúnyoros mosolyra húzza a száját. Tovább nézek, az immár kártyázós csapatra, akiknek fél szeme rajtunk van. Vissza vezetem a tekintetem a pultban lévő édesítő szerre. Tovább a cukorra. A szekrény felé fordulok és kiveszem a fahéjat. Nem nézek fel. Egy mokkás kanállal belenyúlok a zacskóba és rakok a fahéjból a fekete nedűbe, majd megcukrozom. Kis kanalat rakok a csészébe és Zselyke elé rakom.

2017. április 9., vasárnap

5. fejezet


Vad Zselyke

Reggel, Mogyi ébreszt. A farka, mint egy tollpihe úgy birizgálja az orromat. Annyi különbséggel, hogy itt a hatás kétszeres szorzóval értendő. Elvégzem a reggeli teendőimet. Megiszom a kávémat és kimegyek, összeszedni, ami kell. Fogok egy zacskót és egy ollót. Kiérve meg csap a hideg levegő. Megállok és nagyot szippantok belőle. Tisztasága átjárja a tüdőmet. A hideg pedig reményeim szerint lehűti belső rendszeremet. Habár az idegeimre nem tud hatni. A hátsó részt célzom meg. Megcsap az illat kavalkád. A nagy fához megyek. Nem is tudom, hány éves lehet, de száznál több az biztos. Egyszerűen gyönyörű. Nagy, erős, vastag törzse van. Rengeteg évgyűrűvel, amin szeretettel telve simítok végig. Feljebb nézek és a lombkoronája vöröses – sárgás színben pompázik. Egyszerűen csodálatos. Mellé lépek és leguggolok. Óvatosan hajtom el a tövétől a borsmentát. Nagyon hasonlít a fodormentára, csak az előbbinek kicsit sötétebb a színe. Ha, véletlen nem tudom megkülönböztetni, akkor megszoktam kóstolni, a borsmentának intenzívebb az íze. Kinyitom a zacskót és leszedek egy kisebb csokorra valót.  Majd kicsit arrébb megyek, és ugyan ezt teszem a fodor mentával is. Körbe járom a kis kertet és szedek még bazsalikomot, oregánót, majoránnát. Előre megyek, hogy onnan is össze tudjam szedni a szükséges dolgokat. Mogyi már a fán van és izgatottan ugrándozik. Komolyan néha elgondolkozom, hogy mókus – e ő egyáltalán. Meglát és lemászik. Oda jön a bokámhoz és körbe tekeri magát. Lehajolok és meg simogatom. Ritka alkalmak egyike, hogy engedi. Azt nem bánja, ha felveszem, viszont a simogatást, azt nehezen tűri. Előre lépek egyet, jelezve, hogy menni szándékozom. Ő felségének ez nem tetszik és szorosabban tekeredik körém. Mint, egy kígyó. Lehajolok és felveszem.
A mogyoró fa mögött van a kötélhinta. Amit a betolakodó annyira megcsodált, fogalmam sincs minek nézte. Egyszerű kötél, ami be van vonva egy zöld anyaggal, hogy kevésbé dörzsölje a használó kezét, lábát, combját. Egy bükk fához van erősítve. Tovább megyünk, a következő bükk fán egy rácshálós kötél létra van. Az első lépéseket sima famászóként teheti meg az illető, de a következő már a két vastag ágra kifeszített létra segítségével történik. Fantasztikus érzés. Az ember szárnyal, és ezerszer közelebb van a természethez, és a szabad térhez. Egyszóval imádom. Megkerülök még pár fát és ismét lehajolok, elsőnek a citromfű bokorból szedek le egy kisebb csokorral, majd a levendulából is. A többiből van kiterítve, vagy éppen már becsomagolva. Amikor lenyúlok a zacskóért észreveszem, hogy a szőrmók feje benne van. Kitessékelem, felveszem a cuccot és elindulunk.
A kis faházba érve, leteszem bundást, tudván két perc és kiugrik a nyitott ablakon. Körbe nézek és megállapítom papó fel kelt és rendet tett.
- Gyere, be a konyhába csináltam neked kávét. – áll meg az ajtófélfának dőlve.
Nekem sem kell több. Köszönök, leteszem az asztalra a zacskót és elveszem tőle a csészét. Persze szendvicset is csinált így nincs más választásom, mint leülni és megreggelizni. Nem szokásom reggelizni, de hát most az egyszer kivételt tehetek.
- Ne, nézzen így rám! Tudom, mit szeretne, de látott tegnap. Sőt, még le is ellenőrzött… elégedjen meg ennyivel.
- Leellenőriztelek? Én? Valóban? – kérdőn felhúzza a szemét és úgy tesz, mint,ha nem tudná, hogy miről nyomom neki a dumát. Elképesztő.
- Nagyon jól tudja, hogy igen. Azt is jól tudja, hogy kézben tartom a dolgokat. Öntől tanultam.
- Én nem attól félek, hogy kicsúszik a kezed közül az irányítás, hanem attól, hogy mi lesz, ha…
- Ne töprengjen azon mi lesz a jövővel. Az a nélkül is eljön, hogy törnénk rajta a fejünket. Inkább arról meséljen, mi van a Dobálóval és, hogy miért vállal még mindig magára annyit, amikor ott van Tamás is?
Tamás az egyetlen alkalmazottja a nagyapámnak. Ő rendeli az árut, tartja rendbe a raktárat. Ő felel a gépekért. Már egy fél évet kihúzott az öreg mellett. Pedig nem könnyű vele. De eddig szerencsére kitartó a srác.
- Tamást elbocsátottam. – na, nem, nem játszunk ilyet
- Még is mi a fészkes fenéért? Mit fog ezután kezdeni?
- Úgy csinálsz drága kis unokám, mintha eddig nem láttuk volna el rendesen Tamás nélkül is a Darálót.
- Ne beszéljen nekem többes számba! – kezd kihozni a sodromból, pedig még – felpillantok, a mikró órájára- nyolc óra sincs.
- Induljunk, mert nekem még dolgom van! – elveszi tőlem a csészét, berakja a mosogatóba. Én pedig felállok és elindulok a kis szobába. Jobban mondva az egyetlen szobába. Kintről egyből a szobába jutunk aztán jobbra a konyhába, balra pedig a zuhanyzóba, illetve wc-be. A kis szekrényhez megyek, és az aljából kiveszek egy cipős dobozt. Visszamegyek a konyhába és összeszedem a teafűs csomagokat. Nagyapa még bent van, mellé megyek és kinyitom a megfelelő konyhaszekrény ajtót. Épp pipiskedek, amikor elejt mellettem valamit. Lenézek, ő pedig ezt kihasználva meglök.
- Mi a fene van papával? Csípik a bolhák? Már ne is haragudjon, de most komolyan, tegnap még tűrtem. Ma már nem. Mindenem remek formában van. Megtenné, hogy nem lökdös, nem bökdös? Jaj és ha kérhetek még egy hatalmas szívességet, a kísérletezgetései céljából ne törje már össze a csészéimet! Köszönöm. – Meg sem várom a válaszát. Fogok egy seprűt és összeseprem a csésze maradványait. El sem hiszem! A kedvenc kávés csészém volt. Most, már tényleg kiveszem a tea füveket, elrendezem a dobozban, lefedem és elindulok kifelé, jobban mondva befelé a szobába. Bezárom az ablakokat, mikor végre kilépünk a küszöbön, bezárjuk az ajtót. Figyelmeztetem Mogyit, hogy ne merészkedjen a falu belsejébe.
A Darálóig lévő utat csendben tesszük meg. Ami annyira nem jó, mert folyton kattog az agyam. Elképesztő, hogy útilaput kötött Tamás talpára. Ezután még nehezebb lesz neki. Hiszen, rengeteg vendég van. A nyugdíjas bácsikák a fél napjukat ott töltik. Kártyáznak, söröznek, beszélgetnek. Egyesek rendszeresen ott is ebédelnek. Mások ott vacsoráznak. A falu összes lakója oda jár vásárolni. Szaval, nem is értem, hogy léphetett meg egy ilyen volumenű dolgot a papa. Tomi tudtommal nem volt rossz munkaerő. Habár én nem sokat beszéltem vele, lévén, hogy egy ideje nem járok be, de nem hallottam róla rosszat.

Beregi Péter

Rápillantok az órára. Nem, halad gyorsabban. Az utóbbi két és fél órában mást sem hallottam: „csak még egy kört és vége”. Körülbelül két körrel ezelőtt túl léptem azt a határt, amit az öreg szabott ki. De hát jól érzik magukat, egyikük sem okoz galibát. Különben sem isszák meg mindig az adott kör által kiosztott piát. Kizárólag csak, az fogyaszt aki vesztett, de mindenki elé ki kell rakni az alkohol tartalmú folyadékot. A szabályok által szőtt fonalat már akkor elvesztettem, mikor elkezdték nekem legombolyítani. Sajátos módon, saját maguk által alkotott szabályok szerint játszanak. Nekem csak az a lényeg, hogy jól érezzék magukat és ne legyen rám panasz, ha a Gyula bá’ visszatér.
Emlegetett szamár. Mintha csak megérezte volna, hogy pont ő van a gondolataim terítékén, betoppan az ajtón. Kezében egy cipős dobozzal. Biccentek neki. Ő végignéz a helyen és felhúzza a szemöldökét. Na, ne már? Már is kiszúrta volna? Én is követem a tekintetét… aztán észre veszem, hogy a vendég sereg az ajtó felé bámul. Egy bácsika meg is indul, a bejárat felé, követem a tekintetemmel. Megáll a tulajjal szemben, kezet fog vele, majd tovább megy. Kipillant, majd felénk fordul.
- Na, jól van trogyosok, eddig lézengtünk itt, de most jön az igazi buli! – csak nézek rá, hogy vajon mit szívott ez alatt a kis idő alatt… De úgy látszik a többiek nagyon is értik mit hablatyol itt össze – vagy csak a buli szónak örülnek annyira..végre egy kis izgalom – mert, egy emberként néznek a hatvanas éveiben járó, őszülő borostával megáldott úrra. Feláll egy másik bácsi és azt kérdezi, hogy merre van… Na, most egyre kényelmetlenebbül érzem magam és nem tudom eldönteni, hogy én vagyok-e bekattanva és mindenki más normális körülöttem vagy fordítva van. Minden esetre nagyon elegem van belőle, hogy semmit se értek. Legfőbbként magamat nem. Ma reggel, ami inkább hajnalnak számít mint sem reggelnek. Szóba került a tovább utazás. Nem sokára menet kész állapotba hozzák a buszt. Aztán ha elértek a kis városkába - aminek a nevét nem sikerült megjegyeznem, de tuti valami olyan elme roggyant nevet kaphatott, mint: Hangyás, Bugyros, Butykos, Vándorút, Peches, Cickányos, Nyávogós-tovább mehetnek a végcél felé, amit szintén nem tudom, hogy, milyen névvel büszkélkedik. A kérdés az volt, hogy megyek – e velük. Ami igen csak elgondolkodtatott. Nem az, hogy velük tartok –e, hanem az, hogy egyáltalán tovább állok –e. Egy, mindenképpen biztos, ha megyek is, akkor is csak gyalog. Gyalog jobban szét lehet nézni, közvetlenebb kapcsolatom van úgy a természettel és biztos, hogy több minden ragadja meg a figyelmemet. Annyiszor át variáltam már a döntésemet. Megyek, nem megyek. Mint a lányok, mikor tépkedik a virágról a szirmokat: Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret, szeret. Na, hát én arra döntöttem, hogy mint Bugyinál is majd megérzem, ha mennem kell. Most, valami azt súgja, hogy maradjak. Nem, már nem csak az erdő, dzsungel vagy nevezzük bárhogy, tart itt. Már Gyula bá’ is elég nyomos mágneses erőt sugároz. Akármennyire is bosszantó az öreg, bírom. Akkor a legelviselhetőbb ha, alszik. Mondjuk, nem tudom, hogy hol tölti az éjszakáit. Mert, a sakk-teremben biztos nem. A raktárban sem… talán valamelyik öreg jánynál.
- Mi a fenéről van szó? – teszem, fel végre a kérdést kicsit emelkedett hangszínen. A kricsmiben tartózkodók egyszerre néznek rám és húzzák mosolyra a szájukat. A borostás bácsika kihajol és int valakinek. Aztán, újra int, majd toppant egyet a jobb lábával. Végül, megfordul, és beljebb jön, a háta mögött pedig belép Sheena.? A válla felhúzva, a háta kidomborodva, egyfajta védelmi mechanizmus lehet. Úgy néz ki mint, egy macska már csak a fújtató hang hiányzik. Erre a gondolatra hangosan felröhögök, amivel azt érem el, hogy én kerülök a figyelem központjába. Ha, nem tudnám, hogy ez majd nem kizárt, azt mondanám, hogy a dzsungellány rám mosolygott. Oda megy Gyula bá’hoz és mond neki valamit. Elveszi a dobozt, leteszi a bárpultra, majd menni készül. Az öreg megfogja a karját,Sheena összerázkódik. Akaratlanul is Krisz jut eszembe…Ő is pont ezt csinálta. Megrázom a fejem és próbálom elhessegetni az elém kúszó képeket. Hiába… látom magam előtt öcsém összegömbölyödött alakját,háta gyorsan emelkedik fel és le. Egész testében reszket. Sír, habár szipogó, vagy tipikus síráskor hallható hangot nem ad ki.
- Péter, engedd meg, hogy bemutassam a másik unokámat is neked. – felé nézek, majd át tér tekintetem a bácsika mellett álldogáló nőre. Kérdőn felhúzom a szemöldököm, de ő mintha csak testben lenne itt lélekben pedig egész máshol járna. A tekintete a semmibe réved. Közelebb megyek hozzájuk és a kezemet nyújtom, Sheena felé. - Beregi Péter vagyok – örülök, hogy téged is megismerhetlek. – Talán, hiba volt ez mondanom, mert ugyan, visszatért közénk, de összeszűkültek a szemei. Szerintem, már azt tervezgeti, hogy a módszeresen kitervelt, lábalól való eltüntetésem után miként fog beirdalni és sót szórni az eleven vérző húsomra. Mondjuk még azt sem tudom mit követtem el… Azon kívül, hogy bemerészkedtem a személyes terére… Végül a kezemet leengedem és cseppet sem udvariasan közlöm, hogy én is örülök, a viszontlátásnak. Az öreg rám néz, de nem kérdez semmit. Szerintem a csaj sokkot kapott. Ilyenkor kéne valami vicceset tenni vele. Különböző pózokba beállítani és egy csomó képet lőni.
Egyik pillanatról a másikra magához tér és oda megy, a bárpulthoz elkezdi az öreg által lerakott cuccot kibontani. Ha, a Gyula bá’ a nagyapja… Lilla milyen Lilla is? Akkor ők most testvérek? Oda, megyek hozzá, ránézek a doboz tartalmára, csomó kisebb zacskó aminek zömében valamilyen szárított izék vannak. Kivesz a tároló alkalmatosságból három zacskót, aztán visszateszi rá a fedelét, a ki vett cuccot meg oda adja a nagyapjának. Az átadás közben látszik, hogy remeg a keze. Most nézem meg csak jobban, egy könyékig feltűrt szürke alapon fekete kockás ing van rajta, ami a felső két gombot kivéve végig van gombolva. A hosszúnak nem –de, annál inkább izmosnak-mondható lábai hosszú koptatott kék farmerbe vannak bújtatva.
Miután nagyapa és unokája mindent elrendezett leültünk a vendégek közzé, akik kíváncsian figyelték a dzsungel lányt. Aki ezt nem igen díjazta.
- Rendben egyetlen egy kérdés mindenkitől. Jól gondoljátok át, mert, nincs repeta, csak egyetlen egy kérdés. – mosolyra húzom a szám és miközben kíváncsian várom mit kérdeznek a többiek nekem is jár az agyam. Hiszen, a többiek ismerik…és még is úgy tűnik, hogy ezer meg ezer kérdés fogalmazódott meg az agyukban… Hát akkor nekem? Én, csak egyszer találkoztam vele, a mostani alkalmat leszámítva, de égek a vágytól, hogy megtudjam ki is ő valójában és mit is rejt az erdő lánya.