2017. április 9., vasárnap

5. fejezet


Vad Zselyke

Reggel, Mogyi ébreszt. A farka, mint egy tollpihe úgy birizgálja az orromat. Annyi különbséggel, hogy itt a hatás kétszeres szorzóval értendő. Elvégzem a reggeli teendőimet. Megiszom a kávémat és kimegyek, összeszedni, ami kell. Fogok egy zacskót és egy ollót. Kiérve meg csap a hideg levegő. Megállok és nagyot szippantok belőle. Tisztasága átjárja a tüdőmet. A hideg pedig reményeim szerint lehűti belső rendszeremet. Habár az idegeimre nem tud hatni. A hátsó részt célzom meg. Megcsap az illat kavalkád. A nagy fához megyek. Nem is tudom, hány éves lehet, de száznál több az biztos. Egyszerűen gyönyörű. Nagy, erős, vastag törzse van. Rengeteg évgyűrűvel, amin szeretettel telve simítok végig. Feljebb nézek és a lombkoronája vöröses – sárgás színben pompázik. Egyszerűen csodálatos. Mellé lépek és leguggolok. Óvatosan hajtom el a tövétől a borsmentát. Nagyon hasonlít a fodormentára, csak az előbbinek kicsit sötétebb a színe. Ha, véletlen nem tudom megkülönböztetni, akkor megszoktam kóstolni, a borsmentának intenzívebb az íze. Kinyitom a zacskót és leszedek egy kisebb csokorra valót.  Majd kicsit arrébb megyek, és ugyan ezt teszem a fodor mentával is. Körbe járom a kis kertet és szedek még bazsalikomot, oregánót, majoránnát. Előre megyek, hogy onnan is össze tudjam szedni a szükséges dolgokat. Mogyi már a fán van és izgatottan ugrándozik. Komolyan néha elgondolkozom, hogy mókus – e ő egyáltalán. Meglát és lemászik. Oda jön a bokámhoz és körbe tekeri magát. Lehajolok és meg simogatom. Ritka alkalmak egyike, hogy engedi. Azt nem bánja, ha felveszem, viszont a simogatást, azt nehezen tűri. Előre lépek egyet, jelezve, hogy menni szándékozom. Ő felségének ez nem tetszik és szorosabban tekeredik körém. Mint, egy kígyó. Lehajolok és felveszem.
A mogyoró fa mögött van a kötélhinta. Amit a betolakodó annyira megcsodált, fogalmam sincs minek nézte. Egyszerű kötél, ami be van vonva egy zöld anyaggal, hogy kevésbé dörzsölje a használó kezét, lábát, combját. Egy bükk fához van erősítve. Tovább megyünk, a következő bükk fán egy rácshálós kötél létra van. Az első lépéseket sima famászóként teheti meg az illető, de a következő már a két vastag ágra kifeszített létra segítségével történik. Fantasztikus érzés. Az ember szárnyal, és ezerszer közelebb van a természethez, és a szabad térhez. Egyszóval imádom. Megkerülök még pár fát és ismét lehajolok, elsőnek a citromfű bokorból szedek le egy kisebb csokorral, majd a levendulából is. A többiből van kiterítve, vagy éppen már becsomagolva. Amikor lenyúlok a zacskóért észreveszem, hogy a szőrmók feje benne van. Kitessékelem, felveszem a cuccot és elindulunk.
A kis faházba érve, leteszem bundást, tudván két perc és kiugrik a nyitott ablakon. Körbe nézek és megállapítom papó fel kelt és rendet tett.
- Gyere, be a konyhába csináltam neked kávét. – áll meg az ajtófélfának dőlve.
Nekem sem kell több. Köszönök, leteszem az asztalra a zacskót és elveszem tőle a csészét. Persze szendvicset is csinált így nincs más választásom, mint leülni és megreggelizni. Nem szokásom reggelizni, de hát most az egyszer kivételt tehetek.
- Ne, nézzen így rám! Tudom, mit szeretne, de látott tegnap. Sőt, még le is ellenőrzött… elégedjen meg ennyivel.
- Leellenőriztelek? Én? Valóban? – kérdőn felhúzza a szemét és úgy tesz, mint,ha nem tudná, hogy miről nyomom neki a dumát. Elképesztő.
- Nagyon jól tudja, hogy igen. Azt is jól tudja, hogy kézben tartom a dolgokat. Öntől tanultam.
- Én nem attól félek, hogy kicsúszik a kezed közül az irányítás, hanem attól, hogy mi lesz, ha…
- Ne töprengjen azon mi lesz a jövővel. Az a nélkül is eljön, hogy törnénk rajta a fejünket. Inkább arról meséljen, mi van a Dobálóval és, hogy miért vállal még mindig magára annyit, amikor ott van Tamás is?
Tamás az egyetlen alkalmazottja a nagyapámnak. Ő rendeli az árut, tartja rendbe a raktárat. Ő felel a gépekért. Már egy fél évet kihúzott az öreg mellett. Pedig nem könnyű vele. De eddig szerencsére kitartó a srác.
- Tamást elbocsátottam. – na, nem, nem játszunk ilyet
- Még is mi a fészkes fenéért? Mit fog ezután kezdeni?
- Úgy csinálsz drága kis unokám, mintha eddig nem láttuk volna el rendesen Tamás nélkül is a Darálót.
- Ne beszéljen nekem többes számba! – kezd kihozni a sodromból, pedig még – felpillantok, a mikró órájára- nyolc óra sincs.
- Induljunk, mert nekem még dolgom van! – elveszi tőlem a csészét, berakja a mosogatóba. Én pedig felállok és elindulok a kis szobába. Jobban mondva az egyetlen szobába. Kintről egyből a szobába jutunk aztán jobbra a konyhába, balra pedig a zuhanyzóba, illetve wc-be. A kis szekrényhez megyek, és az aljából kiveszek egy cipős dobozt. Visszamegyek a konyhába és összeszedem a teafűs csomagokat. Nagyapa még bent van, mellé megyek és kinyitom a megfelelő konyhaszekrény ajtót. Épp pipiskedek, amikor elejt mellettem valamit. Lenézek, ő pedig ezt kihasználva meglök.
- Mi a fene van papával? Csípik a bolhák? Már ne is haragudjon, de most komolyan, tegnap még tűrtem. Ma már nem. Mindenem remek formában van. Megtenné, hogy nem lökdös, nem bökdös? Jaj és ha kérhetek még egy hatalmas szívességet, a kísérletezgetései céljából ne törje már össze a csészéimet! Köszönöm. – Meg sem várom a válaszát. Fogok egy seprűt és összeseprem a csésze maradványait. El sem hiszem! A kedvenc kávés csészém volt. Most, már tényleg kiveszem a tea füveket, elrendezem a dobozban, lefedem és elindulok kifelé, jobban mondva befelé a szobába. Bezárom az ablakokat, mikor végre kilépünk a küszöbön, bezárjuk az ajtót. Figyelmeztetem Mogyit, hogy ne merészkedjen a falu belsejébe.
A Darálóig lévő utat csendben tesszük meg. Ami annyira nem jó, mert folyton kattog az agyam. Elképesztő, hogy útilaput kötött Tamás talpára. Ezután még nehezebb lesz neki. Hiszen, rengeteg vendég van. A nyugdíjas bácsikák a fél napjukat ott töltik. Kártyáznak, söröznek, beszélgetnek. Egyesek rendszeresen ott is ebédelnek. Mások ott vacsoráznak. A falu összes lakója oda jár vásárolni. Szaval, nem is értem, hogy léphetett meg egy ilyen volumenű dolgot a papa. Tomi tudtommal nem volt rossz munkaerő. Habár én nem sokat beszéltem vele, lévén, hogy egy ideje nem járok be, de nem hallottam róla rosszat.

Beregi Péter

Rápillantok az órára. Nem, halad gyorsabban. Az utóbbi két és fél órában mást sem hallottam: „csak még egy kört és vége”. Körülbelül két körrel ezelőtt túl léptem azt a határt, amit az öreg szabott ki. De hát jól érzik magukat, egyikük sem okoz galibát. Különben sem isszák meg mindig az adott kör által kiosztott piát. Kizárólag csak, az fogyaszt aki vesztett, de mindenki elé ki kell rakni az alkohol tartalmú folyadékot. A szabályok által szőtt fonalat már akkor elvesztettem, mikor elkezdték nekem legombolyítani. Sajátos módon, saját maguk által alkotott szabályok szerint játszanak. Nekem csak az a lényeg, hogy jól érezzék magukat és ne legyen rám panasz, ha a Gyula bá’ visszatér.
Emlegetett szamár. Mintha csak megérezte volna, hogy pont ő van a gondolataim terítékén, betoppan az ajtón. Kezében egy cipős dobozzal. Biccentek neki. Ő végignéz a helyen és felhúzza a szemöldökét. Na, ne már? Már is kiszúrta volna? Én is követem a tekintetét… aztán észre veszem, hogy a vendég sereg az ajtó felé bámul. Egy bácsika meg is indul, a bejárat felé, követem a tekintetemmel. Megáll a tulajjal szemben, kezet fog vele, majd tovább megy. Kipillant, majd felénk fordul.
- Na, jól van trogyosok, eddig lézengtünk itt, de most jön az igazi buli! – csak nézek rá, hogy vajon mit szívott ez alatt a kis idő alatt… De úgy látszik a többiek nagyon is értik mit hablatyol itt össze – vagy csak a buli szónak örülnek annyira..végre egy kis izgalom – mert, egy emberként néznek a hatvanas éveiben járó, őszülő borostával megáldott úrra. Feláll egy másik bácsi és azt kérdezi, hogy merre van… Na, most egyre kényelmetlenebbül érzem magam és nem tudom eldönteni, hogy én vagyok-e bekattanva és mindenki más normális körülöttem vagy fordítva van. Minden esetre nagyon elegem van belőle, hogy semmit se értek. Legfőbbként magamat nem. Ma reggel, ami inkább hajnalnak számít mint sem reggelnek. Szóba került a tovább utazás. Nem sokára menet kész állapotba hozzák a buszt. Aztán ha elértek a kis városkába - aminek a nevét nem sikerült megjegyeznem, de tuti valami olyan elme roggyant nevet kaphatott, mint: Hangyás, Bugyros, Butykos, Vándorút, Peches, Cickányos, Nyávogós-tovább mehetnek a végcél felé, amit szintén nem tudom, hogy, milyen névvel büszkélkedik. A kérdés az volt, hogy megyek – e velük. Ami igen csak elgondolkodtatott. Nem az, hogy velük tartok –e, hanem az, hogy egyáltalán tovább állok –e. Egy, mindenképpen biztos, ha megyek is, akkor is csak gyalog. Gyalog jobban szét lehet nézni, közvetlenebb kapcsolatom van úgy a természettel és biztos, hogy több minden ragadja meg a figyelmemet. Annyiszor át variáltam már a döntésemet. Megyek, nem megyek. Mint a lányok, mikor tépkedik a virágról a szirmokat: Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret, szeret. Na, hát én arra döntöttem, hogy mint Bugyinál is majd megérzem, ha mennem kell. Most, valami azt súgja, hogy maradjak. Nem, már nem csak az erdő, dzsungel vagy nevezzük bárhogy, tart itt. Már Gyula bá’ is elég nyomos mágneses erőt sugároz. Akármennyire is bosszantó az öreg, bírom. Akkor a legelviselhetőbb ha, alszik. Mondjuk, nem tudom, hogy hol tölti az éjszakáit. Mert, a sakk-teremben biztos nem. A raktárban sem… talán valamelyik öreg jánynál.
- Mi a fenéről van szó? – teszem, fel végre a kérdést kicsit emelkedett hangszínen. A kricsmiben tartózkodók egyszerre néznek rám és húzzák mosolyra a szájukat. A borostás bácsika kihajol és int valakinek. Aztán, újra int, majd toppant egyet a jobb lábával. Végül, megfordul, és beljebb jön, a háta mögött pedig belép Sheena.? A válla felhúzva, a háta kidomborodva, egyfajta védelmi mechanizmus lehet. Úgy néz ki mint, egy macska már csak a fújtató hang hiányzik. Erre a gondolatra hangosan felröhögök, amivel azt érem el, hogy én kerülök a figyelem központjába. Ha, nem tudnám, hogy ez majd nem kizárt, azt mondanám, hogy a dzsungellány rám mosolygott. Oda megy Gyula bá’hoz és mond neki valamit. Elveszi a dobozt, leteszi a bárpultra, majd menni készül. Az öreg megfogja a karját,Sheena összerázkódik. Akaratlanul is Krisz jut eszembe…Ő is pont ezt csinálta. Megrázom a fejem és próbálom elhessegetni az elém kúszó képeket. Hiába… látom magam előtt öcsém összegömbölyödött alakját,háta gyorsan emelkedik fel és le. Egész testében reszket. Sír, habár szipogó, vagy tipikus síráskor hallható hangot nem ad ki.
- Péter, engedd meg, hogy bemutassam a másik unokámat is neked. – felé nézek, majd át tér tekintetem a bácsika mellett álldogáló nőre. Kérdőn felhúzom a szemöldököm, de ő mintha csak testben lenne itt lélekben pedig egész máshol járna. A tekintete a semmibe réved. Közelebb megyek hozzájuk és a kezemet nyújtom, Sheena felé. - Beregi Péter vagyok – örülök, hogy téged is megismerhetlek. – Talán, hiba volt ez mondanom, mert ugyan, visszatért közénk, de összeszűkültek a szemei. Szerintem, már azt tervezgeti, hogy a módszeresen kitervelt, lábalól való eltüntetésem után miként fog beirdalni és sót szórni az eleven vérző húsomra. Mondjuk még azt sem tudom mit követtem el… Azon kívül, hogy bemerészkedtem a személyes terére… Végül a kezemet leengedem és cseppet sem udvariasan közlöm, hogy én is örülök, a viszontlátásnak. Az öreg rám néz, de nem kérdez semmit. Szerintem a csaj sokkot kapott. Ilyenkor kéne valami vicceset tenni vele. Különböző pózokba beállítani és egy csomó képet lőni.
Egyik pillanatról a másikra magához tér és oda megy, a bárpulthoz elkezdi az öreg által lerakott cuccot kibontani. Ha, a Gyula bá’ a nagyapja… Lilla milyen Lilla is? Akkor ők most testvérek? Oda, megyek hozzá, ránézek a doboz tartalmára, csomó kisebb zacskó aminek zömében valamilyen szárított izék vannak. Kivesz a tároló alkalmatosságból három zacskót, aztán visszateszi rá a fedelét, a ki vett cuccot meg oda adja a nagyapjának. Az átadás közben látszik, hogy remeg a keze. Most nézem meg csak jobban, egy könyékig feltűrt szürke alapon fekete kockás ing van rajta, ami a felső két gombot kivéve végig van gombolva. A hosszúnak nem –de, annál inkább izmosnak-mondható lábai hosszú koptatott kék farmerbe vannak bújtatva.
Miután nagyapa és unokája mindent elrendezett leültünk a vendégek közzé, akik kíváncsian figyelték a dzsungel lányt. Aki ezt nem igen díjazta.
- Rendben egyetlen egy kérdés mindenkitől. Jól gondoljátok át, mert, nincs repeta, csak egyetlen egy kérdés. – mosolyra húzom a szám és miközben kíváncsian várom mit kérdeznek a többiek nekem is jár az agyam. Hiszen, a többiek ismerik…és még is úgy tűnik, hogy ezer meg ezer kérdés fogalmazódott meg az agyukban… Hát akkor nekem? Én, csak egyszer találkoztam vele, a mostani alkalmat leszámítva, de égek a vágytól, hogy megtudjam ki is ő valójában és mit is rejt az erdő lánya.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése