2017. április 14., péntek

6. fejezet

Kávé, kis tej, két cukor. Kávé, sok tej, egy cukor. Kávé feketén. Kávé, kávé, már a fülemen is kávé folyik. Három rohadt napja – kis túlzással – mást sem csinálok csak keverek, meg kavarok. Miért? Jó kérdés… Ez lett, a körbeülős bekérdezgetős szarságból. Mert, hát ugyebár… a kérdés, nem kérdő hangsúly és kérdőjel, hanem kijelentés és pont. Rohadt, kibaszott pont. Mi van az én kérdésemmel? Hát semmi, mert csak tátogtam mint egy partra vetett, homokot nyelt nyálkás hal. Na, jó nem teljesen, mert halas pályafutásom közepette azért kinyögtem egy jónak tűnő kérdést, de választ persze nem kaptam. Ez így végig gondolva is tök zavarosnak hangzik…de hát ha egyszer az is. Mindenesetre pár roppant hasznos információ birtokába is jutottam: megy velük kártyázni, de továbbra is csak körbefosozni és piros pacsizni tud, ja meg megy még neki a szinre szín is, ami kábé az előzőkre hajaz. Igen, ez arra a kijelentésre volt válasz, hogy: A következő körbe te is részt veszel.
Aztán, ott van még az „igen remekül vagyok kijelentés” Ami a „látjuk jól vagy”-ra érkezett. Igen tényleg hasznos infók. Én megkérdeztem, hogy mit is rejt a dzsungele? Erre kaptam egy kibaszottul aranyos mosolyra hasonlító grimaszt, aztán a trogyosok közölték, hogy, ha kitalálom, hogy a szürke hajkoronájú királynő mit, fogyaszt szívesen, akkor megkapom a választ. Na, itt azért elgondolkoztam. Át futott az agyamon pár dolog amit, szívesen hm… fogyaszthat… Na, szaval, ez rengeteg csapdát rejt, mert hát, még is mióta ismerem? Ja, várjunk nem is ismerem… Mennyi esély van arra, hogy kitaláljam? Meg, hát mivan, ha kitalálom, de csak azért is azt mondja, hogy nem az… De, ugyebár én szeretem a kihívásokat…, meg hát választ kaphatok a kérdésemre. Amit megjegyzek az egyetlen normális kérdés, mivel, hogy ez tényleg az… De, mondjuk, az is remek lenne, ha többet lenne itt, mert a kijelentések között az is szerepelt, hogy itt marad. Igen ponttal a végén. És, a kijelentések is akkorlesznek betartva, amikor én is választ kapok a kérdésemre. Tehát, ha eltalálom, hogy mit iszik. Persze, ezt Ő tette hozzá. Az öregek meg felhördültek, mert, hogy ők csak arra gondoltak, hogy ez csak a kérdésemre vonatkozik és az ő kijelentésük meg simán zöld utat kap. De, nem ez csak a kártyás részre vonatkozik. Igen, míg én itt gürcölök addig ők kártyáznak. Most, épp a körbe fosnál tartanak. Feleslege is rájuk nézem, már kivülről tudom, hogy, az öregek örülnek, hogy itt van Sheena. Mosolyogva játszanak és ugyan úgy reagálják le a nyerést és a bukást, mint mielőtt Gyula báék betoppantak volna. A szürkeségen pedig semmi nem látszik. Mint, ha egy bábu irányítaná minden egyes mozdulatát. Teszi, amit kell. A rohadt életbe!
- Kell neked más fele figyelni! – mosolyog- annyira meglepődők, hogy el sem húzom a kezem, amikor megfogja és leszűrcsöli róla a kávét?. Mikor érkezett egyáltalán? – Na, így már is jobb! – szinte gügyög, habár gondolom csábosnak – vagy minek – szánta, de egyáltalán nem annak sikerült. Elhúzom a kezem.
- Lola – biccentek, amolyan köszönésképp – mit adhatok? – összehuzza a szemét, összeszorítja a száját, majd kiengedi a levegőt és mintha nem lenne pipa, rám mosolyog.
- Lilla vagyok, de neked akár Lola is lehetek. – Leheli, áthajolva a pulton. Ez most komoly?
- Azt a kávét én kapom Farkaskám? – már épp válaszolnék…
- Nem, hiszem, hogy neked ízlene, túl édes a te személyednek. – Vágja oda Sheena.
- Chh, Te, is itt vagy?- fordul oldalra Lola és vet egy fitymáló tekintetet Sheena-ra.
- Egy forró csokiért jöttem. – néz rám. – Papának kell. – Na, tessék, nehogy örülni kezdjek, hogy megmondta mit szeret… Persze, hogy a nagyapjának kell. Megcsinálom, oda adom neki, ő pedig, már vissza is fordul a kártyázók felé.
- Látom, megismerkedtél Zselykével is. Elképesztő, hogy egyáltalán betette ide a lábát. Hónapok óta nem járt itt. Akkor is csak, besegíteni jött vagy épp cuccot hozott. Most is a szarjait hozta ugye? Sose, hagy fel velük. Kész őrült a csaj. Láttad már, hogy hol lakik? Na, és az a mókus, akitől megmentettelek…?. Mások, kutyát, vagy macskát tartanak. Esetleg hörcsögöt, de nem a kisasszony, egy rohadt bűzős mókust tart. – elképesztő, csak mondja és mondja mit a múltkor. De, most legalább hasznosan jár a szája. Habár a hangnem amit megüt egyáltalán nem tetszik. – Nézzük csak – teszi jobb mutató úját a szájára és ütemesen ütögetni kezdi az alsó ajkát. Végül nem mond semmit. Aminek örülök is meg nem is. Örülök mert, legalább nem kell elviselnie a fülemnek a már – már cincogáshoz hasonlítható vékony hangot. Viszont, így meg nem tudok meg több információt Zselykéről. Zselyke. Zselyke. Így, hívják. A dzsungel lányt Zselykének hívják. Nem tudom, hogy mit jelent a név, de valahogy illik hozzá. Hozzá és a környezetéhez. Már, mint az igazi környezetéhez, az erdőhöz. Az egész nő oda illik. Pedig, még tuti nem láttam mindent, - meg nem is értek még sok mindent -, de a tények teljessége nélkül is kimerem jelenteni, hogy ő oda való. Minden nemű rossz indulat nélkül állítom ezt. Ez, körülbelül olyan, mint amikor Krisztián bemegy a könyves boltba. Látszik rajta, hogy felszabadult. Minden egyes alkalommal nagyot szippant a hely illatából. Olyankor kint hagyja minden gondját, búját és csak a könyveknek él. Évek óta ott dolgozik. Mikor még tanultunk is, ott dolgozott, diákmunkásként. Ma meg már főállásban nyomja. Azóta terjeszkedett az üzlet és ezért a mi városunkét teljesen ő vezeti. Talán Lacival is ott ismerkedtek meg. Szaval, duplán sokat jelent neki az a hely. Már kilenc és fél napja távol vagyok. Öt napja vagyok itt. Ezalatt az idő alatt egyetlen egyszer beszéltem vele. Már, nem nézem a telefonomat. Lehet, hogy le is merült. Viszont így tuti, hogy nem próbálom meg hívni. Tudnia kell, hogy egyenlő félként kezelem. Tudnia kell, hogy túl léptem rajta. Tudnia kell, hogy nem hibáztatom. A kurva életbe! Sose, hibáztattam. Nem is tudom ez, hogy jött ide. Talán úgy, hogy én tudom, hogy mindig hibásnak érezte magát a történtekért. De, hogyan lehetne, hibás egy gyerek azért, amit a sors vagy az univerzum vagy nevezzük bárhogy, művel vele? Sehogy. Nem tehet semmiről. Ugyan úgy, ahogy egyikőnk se. Inkább hálásnak kell lenünk, hogy ez így alakult. Másik opcióra gondolni sem akarok.
- Nagyon elgondolkoztál Farkaskám. – Vigyorog rám Lola. Ez még mindig itt van?
- Még mindig nem mondtad, hogy mit kérsz.
- Hmm, esetleg… egy forró csokit, extra cukorral. – Na, végre. Remélem, ha elkészítem elhúz.
- Lilla. Öregapádnak kell ide jönni, ha beszélni akar az unokájával?
- Nagyapa! Ugyan már, csak nem akartam megzavarni a kártya partit.
- Vagy, csak nem jöttél oda, mert Zselyke is ott van. – Na, igen a lényegre tapintott az öreg.
- Na, igen papa, ez is közrejátszott. Mit tagadjam. Jobban örültem volna, hogy ha a magzatvízébe krokodil úszkál, de hát ez van. – Ez… nem normális. Más esetben jót röhögnék a kifejezésen, de most csak, a pohár után nyúlok, vizet engedek és az öreg kezébe nyomom. Még mindig maga elé pislog, a feje már – már olyan színt ölt, mint a Zselyke haja. Emlegetett szamár.
- Nekem most… - ránéz a nagyapjára.
- Papa jól van? Jó ez hülye kérdés volt. – Rám néz… úgy néz a szemembe, mintha onnan akarná kiolvasni a ki nem mondott kérdéseire a választ.
Be jön mellém, és valamit kotyvaszt. Már ott elvesztettem a fonalat, hogy a kis tároló edényhez nyúlt, amikbe a gazokat tették el a múltkor. amit elővesz annak, nagyon erős illata van. Ismerős, de nem tudom megmondani mi is az pontosan. Ő köhög tőle. Pirosodik a feje. Mi a fene? Olyan, az arca, mint egy hörcsögé. Elő vesz, egy lábast, enged bele vizet, felforralja. Gondolkodik egy kicsit. Aztán húzgálja a szemét. Majd, a felső polchoz megy, pipiskedik egy kicsit, de még így sem éri el amit szeretne. Kicsit meg emelem, sikkant egyet, kiveszi a zacskót. Amit tegnap hozott, be mert, a múltkor, mikor a cipős dobozt is hozták, azt otthon hagyta. – Most már letehetnéd, elég nehéz lehet - szól Lola. Nehéz? Ez meg van hibbanva? Igaz, hogy nem csont sovány, hanem olyan igazán jó húsban lévő nő. De, attól még nem nehéz. Elkezd fészkelődni, mire kimondatlan kérésének eleget teszek és leteszem.
- Ha, tényleg komoly baja lenne, papának, már rég meghalt volna tőled Zselyke. – Néz a testvére szemébe. Már tuti, hogy testvérek. Habár nem sok hasonlóság van köztük. Lola, magas. Festett fekete, hosszú haja van. Amit – eddig, ahányszor láttam – kivasalva, kiengedve hord. Nagyon sovány, nem csúnyán sovány, de sovány. Elhamarkodott kijelentés – hiszen őt sem ismerem – akkor is olyan röptében a legyet is, típusnak tűnik. Zselyke viszont… na igen tipikus az ellentéte. Alacsony, na jó, ez nem jó kifejezés. Mini. Nagyon mini. Mind verbális, mind nonverbális formában, rettentő keveset kommunikál. Azt nem mondanám, hogy a testalkata arányos a méretével, de ez van. Viszont nem kövér. Hát..igen én is jól tudok jellemezni. A lényeg, hogy a két nő nagyon különböző. Lola, feltűnő személyiség, Zselyke pedig ha tehetné, tuti elásná magát olyan strucc módra. Igen ezt, onnan szűrtem le, hogy alig várja, hogy innen is elmenekülhessen. Reggel nyolckor jön. Este, hatkor, mint akit ágyúból lőttek, elköszön és haza indul.
Figyelembe sem veszi, amit Lola dumál, elkészíti a – időközben rájöttem mit kotyvaszt – teát. Majd, ahelyett, hogy oda adná az öregnek, - aki már a második pohár vizét issza, és maga elé bambul – lefedi, és ott hagyja a gázon.
- Papa, gyanúsan csöndben van. Nem tetszik ez nekem.
- Csak, gondolkodok Zselyke.
- Épp ez a baj, abból még semmi jó nem származott. – az öreg felnéz rá, Zselyke pedig kuncog.?
- Papus én most, megyek. – felém fordul. Én pedig kíváncsian nézek, ugyan is amióta betörtem a terepére nem nagyon szólt hozzám. 
- Betolakodókám. Nyolc perc múlva szűrd le a teát, műanyag szűrővel és öntsd egy teás bögrébe, nem fémbe, porcelánba.
- Chh, ennyit tudsz. Mindig is csak ennyit tudtál! Elkezded, és másra bízod a befejezést. Ne hogy azt, hidd, hagyom, hogy papa megigya azt a kotyvalékot.
- Állj, a fene essen belétek! Én is itt vagyok! Még nem haltam meg! Muszáj nektek folyton veszekedni, ha egy helyen vagytok? Nem, meg ne szólalj Lilla! Egyikőtök pártját sem fogom. Még akkor sem, ha úgy tűnik. Zselyke ne húzd fel a szemöldököd, mert, ráncos lesz a homlokod! Most, pedig te menj Isten hírével, holnap várunk! Lilla te pedig ne morcoskodj, inkább mesélj, hogy mi történt veled mióta nem találkoztunk?
És ennyi, az öreg el is intézte. Zselyke, adott egy puszit az arcára. Intett, mindenkinek és már el is tűnt. Lola, vagy Lilla tudja a fene. Pedig belefogott a vége, hossza láthatatlannak tűnő mesélésbe.
Leszűröm a teát úgy ahogy, Zselyke mondta és oda adom az öregnek. Majd vacsorát készítek. Ma reggel elmentek a többiek. Mondjuk ők, hol itt étkeztek, hol pedig az egyik szomszédnál. De, reggelizni itt reggeliztek. Fura lesz nélkülük a holnap reggel. Már megszoktam őket. Nem tudtam mindenki nevét, de…ez nem is volt szükséges ahhoz, hogy jól el legyünk. Na, ez gáz. Azt, mondják „Az vagy, amit meg eszel.” Na, most ha ez igaz arra is, hogy olyan vagy, mint akikkel együtt vagy, akkor én nagyon öreg változóan begyepesedett agyú egyén vagyok. Ez dupla gáz. Ezen változtatni kell.
A vacsora hamar eltelik, Lola – feltehetőleg – haza megy. A többiek is oszlásnak indulnak..már mint, egyenlőre nem úgy, hanem amúgy.
Én pedig, végre elszívok egy cigit. – Köszönöm, mindent köszönök – szólal meg mellettem az öreg. – Nincs, mit. Az időmből kitelik. – Bólint.
- Miért döntöttél úgy, hogy maradsz? – felém fordul és a szemembe néz.
- Mert, még nem érzem, úgy, hogy mennem kéne. – Nem szól semmit csak bólint.
- Mondja már meg, hogy amíg a sakk – terem „üzemelt”, addig ön, hol aludt?
- Már, vártam, hogy mikor teszed fel ezt a kérdést. – mosolyog rám.
- És választ is kapok?
- Nagyon kíváncsi vagy? – na, ná kicsit fúrja az oldalam…
- Nem.
- Akkor jó, mert nem tartozok magyarázattal.
- Mi? Én, nem mondtam, hogy…
- Tudom, hogy nem mondtad és nem is úgy gondoltad, hogy azzal tartozom, de akkor sem mondom meg. Mellesleg van egy mellék szoba is a kamra mellett, csak ezt eddig nem vetted észre. – Na, tessék, ki tud eligazodni rajta? Senki. Az egyik pillanatban közli, hogy nem tartozik nekem magyarázattal, aztán pedig még is kiböki. Végül nyíltan közli, hogy megint, szemellemzőt viselek.
Ki oltom cigit, kidobom a kukába. Befelé veszem az irányt, nem figyelve arra jön-e az öreg utánam vagy sem.
Bemegyek a szobába. Ami most már tágasnak hat, nagyon tágasnak. Lezuhanyzom és lefekszem.

Valami csattan. Valaki káromkodik. Mi a faszom? Nyújtózkodom egyet. Elég kényelmes ez az ágy. Most alszom rajta elősször. Se nem puha, se nem kemény. Pont jó. Csatt! Oldalra fordulok, és a fülemre hajtom a fél párnát. Csatt! A fejemre húzom a takarót. Na, igen így már jó.
Mikor felkelek, szokatlanul hangos beszédfoszlányok szűrődnek be hozzám.
Annyit, ki tudok venni, hogy ideges a csapat. Na, meg a nevemet. Gyorsan összekapom magam és kimegyek.
- Jó reggelt!
- Neked is, Peti. – Köszön Gyula bácsi, a többiek is biccentenek. Mialatt mindenkivel kezet fogok. Ami kicsit fura, hiszen nem szoktunk, minden reggel kezet fogni… na mindegy. De, rájövök, hogy ennek oka van. Mindenki, csinál valamit, illetve mindenki ugyan azt csinálja. Merően néz rám. Majd, oda mennek sorban a bárpulthoz és leülnek.
- Mi a fene van magukkal? Hipnotizálták önöket? Az volt az a nagy csattanás éjjel, kisült az agyuk?
- Fogd vissza magad Peti! Ülj le, mindjárt csinálom a reggelit! – Szól rám Gyula bá.
- Közben, a vének csapatának csinálhatnál egy nagy adag kávét! – szólal meg az egyik vén.
- Rendben.
- Na, akkor a szokásosat kérjük. De jó lenne ét csokival, és két cukorral is. Vagy, két cukorral és fahéjjal is. Nagyon finom még sűrített tejjel is.
- Na, és végül, milyen is a szokásos, nem tiszta fekete? – De, bizony, sima fekete. – Mondja, Gyula bá.
Elkészül a reggeli, ami kolbászos tojás rántotta.
- Hmm…, de finom illata van. – Szólal meg a hátam mögött, a levegőben szaglászó Zselyke.
- Kérsz? – nézek rá.
- Nem, köszönöm. Amúgy jó reggelt mindenkinek!
- Jó reggelt, neked is kis unokám! Még korán jöttél nem?
- Vissza is mehetek. De, amúgy igen, gondoltam itt iszom meg a második kávémat. Na, meg megnézem, hogy miújság erre a vihar után. – Ahha, szaval vihar volt. A csattanás oka meg van, de mi volt a káromkodás?
- Elment, a villany, de négyre vissza állt minden.
- Minek mentél neki a sötétben?
- Semminek. – Vág durcás képet az öreg. – Na, így kapjak választ mindenre. Már a káromkodás oka is meg van.
- Na, ha megetted csinálsz nekem kávét? Mennem kéne tovább…, ha ma se találod ki, mit szeretek, akkor megyek vissza és folytatom a munkát. Így is elvagyok havazva.
Na, tessék, nem vagyok ideges típus, de rendesen rám hozta a frászt. Így kell az emberre nyomást gyakorolni.
- Már, befejeztem. – Leteszem a villát a tányér szélére, megtörlöm a szám és felállok.
Elindulok a bárpult felé. Érzem magamon a kíváncsi tekinteteket. Megállok a pult mögött és igen, nem tévedtem, mindenki engem bámul. Meg sem próbálnak úgy tenni, mintha nem így lenne.
- Ne, izgulj, betolakodókám. Nem nagy a tét, csak nem kapsz választ a kérdésedre ennyi.
- Komolyan? – húzom fel a szemöldököm – én meg már azt hittem, hogy az angolkirálynő megeteti a mogyoróimat a kutyájával.
- Hát, ha ez a vágyad… Az angol királynő kutyájával nem szolgálhatok…, de…
- Oké, poén volt. Ismered a szót? Egyébként kétségem sincs affelől, hogy két perc alatt megoldanád a dolgot.
- Óh, sajnálom, de nem ismerem a fogalmat. Talán a vicchez hasonlít a szó jelentése? Egyébként köszönöm, a bókot.
Még több felesleges szócséplés helyett, nekilátok megcsinálni a kávét. Fogalmam sincs mitől vagyok ennyire ideges. Talán azért, mert igen is fontos, hogy itt maradjon. Nem…az fontos, hogy választ adjon. Igen választ kell kapnom.
Lefőzöm a kávét, nagy bögrébe töltöm. Eddig oké, de mivel ízesítsem? Felnézek, Zselyke győztesen, gúnyoros mosolyra húzza a száját. Tovább nézek, az immár kártyázós csapatra, akiknek fél szeme rajtunk van. Vissza vezetem a tekintetem a pultban lévő édesítő szerre. Tovább a cukorra. A szekrény felé fordulok és kiveszem a fahéjat. Nem nézek fel. Egy mokkás kanállal belenyúlok a zacskóba és rakok a fahéjból a fekete nedűbe, majd megcukrozom. Kis kanalat rakok a csészébe és Zselyke elé rakom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése