2017. május 28., vasárnap

9. fejezet



Ugye, azt mondta, hogy elpusztult az anyja blökije? Semmi gond elkaparjuk az egyik fa tövébe, még olyan kis fa ketrecet is csinálok neki…
- Nem lehetne kicsit bővebben? Azt tudom, hogy a nagyapád lánya… ez úgy bemutatás, vagy bármi féle szóbeli magyarázat nélkül lejött… - Ahogy Gyula bácsi átölelte, és végig simított a hátán… ugyan olyan volt, mint, amikor Lolával csinálta… Innen gondoltam, hogy a lánya esetleg a menye lehet… de az előbbinél maradtam.
- Gratulálok, tényleg egy Sherlock veszett el benned. Na, lásd, mennyire rendes vagyok. Kapsz bővebb információt. A nő bent, nem más, mint az Édes Anyukám. Valószínűleg a szokásos hébe-hóba megejtős családi látogatására jött. Az a valami, amit körülírtál… amit az arcán láttál nem más, mint a gyász. – Gyász? Temetés, fájdalom, ön sajnálat. A szeretett személy elvesztése iránt érzett sajnálat, harag. Gyász. Fekete ruha, emberek fura nézése, sajnálkozása. Emberek, kéretlen tanácsai. Gyász. Harag. Gyász. Könnyek. Gyász. Fájdalom. Gyász. Tompaság. Gyász. Felismerés. Gyász. Hitetlenség. Gyász. Újbóli felismerés. Gyász. Harag. Gyász. Hányinger. Gyász. Étvágytalanság. Gyász. Koporsó. Gyász. Hányinger. Gyász. Krisztián. Gyász. Laci. Gyász. Anya. Gyász. Apa. Gyász. Család szétbomlás. Gyász. Képmutatás. Gyász. Egymás hibáztatása. Gyász. Görcsös ragaszkodás. Gyász. Ön pusztításra sarkalló gondolatok. Gyász. Tényleges önpusztítás. Gyász. Halál. Gyász. Sötétség. Gyász. Egyedüllét. Gyász. Gyűlölet. Gyász. Szeretet. Gyász. Burok. Gyász. Védelem. Gyász. Gyász. Telefon… fel kell töltenem a telefonomat.
- Fel kell töltenem a telefonomat. – Zselyke rám néz, és bólint, de csak pár másodpercel később esik le, hogy nem arra érti, hogy oké menjek és tegyem fel a telefonom töltőre. Az előttem lévő pohár felé bólintott. Ami nem is tudom, hogy mikor került elém. Mindenesetre szó nélkül felhajtom a tartalmát, ami hideg, szénsavas víz. És nagyra értékelem, hogy nem szól semmit. Néha, a csend ezerszer többet ér, és mintha ő ezt pontosan tudná…- De, a telefonom, bent van abban a szobában. – Nem kérdez, nem néz furán. Mindketten tudjuk, hogy csak egyetlen egy szobáról lehet szó, hisz a másik – még ha küllön nem is lett kimondva – szoba tabu. – Öhm… szaval én tulajdonképpen ott alszom. Eddig sakk szoba volt, mivel ott szunyált a busz többi utasa is. Így úgy nézett ki a helyiség mint egy komplett sakk- terem, de mostmár egyedül hálok ott. Ez valamennyire magyarázatot ad arra, hogy mit is kerestem ott amikor ő bent volt. Tulajdonképpen, akkor pót pólót akartam neki halászni. De… előtte rendezni akartam a bennem lévő, ingerültséget. Értetlenséget. Azt sem értettem, hogy min húztam fel magam. Tehát gondoltam póló vadászat előtt, megmosom az arcom és érhető okokból ezt nem tehettem meg oda kint. De mikor benyitottam a fürdőbe… És megláttam… próbáltam kifordulni, de kicsit földbegyökerezett a lábam… aztán észrevett. Az arcán olyan kifejezés ült mint aki rodhatt hús szagot érez. Nem tudom, hogy mi játszódott le benne, de egyszerűen szörnyű volt látni. Így amint tudtam, mint a nyúl ki sprinteltem. Remélve, hogy ezzel kicsit enyhíthetek a rossz érzésén.
- Tessék. – Nyújtja felém Zselyke a telefont. Mikor állt fel az asztaltól?
- Kicsit elmerültél a gondolataidban. És mivel úgy tűnt, hogy nem szeretnél zavarni, ezért én mentem be. Ne haragudj kicsit kutakodnom kellett, de azért meg lett. Azért azt megjegyezném, hogyha beljebb lett volna a készülék, akkor nem kutakodok tovább. Így is a töltődet nem hoztam el. Viszont azt érzékeltem, hogy a háti zsákod, bűzös borzosat játszik. Szaval, Elhozom a töltőmet és mit szólnál ha közben elvinném a szennyesedet?. Ne, ne nézz így. Tiszta önös érdek vezérel… nem szeretnék idő előtt szagtúltengésben kimúlni. – Ezen, elröhögöm magam, de olyan szinten, hogy kétrét görnyedek és csorog a könnyem. Eszméletlen ez a csaj. Csak bólintok.
- Rendben, szaval… jobb lenne, ha az egész zsákot vihetném… - Igen értem én, nem folytatja,… nem mondja, hogy egy igénytelen bűzös zsák vagyok… De, igen igaza van, tényleg ráférne a zsákra is egy alapos mosás. Igaz kimosom én a cuccom a mosdó kagylóban, de… jó nincs mit magyarázni. – Rendben, kihozom. – Hagyd, megyek én. Nem gond. – Egy perc múlva előttem lengeti a zsákot. – Szóltam nagy apának, hogy jössz velem… szaval ők majd át veszik a műszakod egy kis időre. – Kérdőn nézek rá, még sem szólok semmit, hiszen hirtelen esik le, hogy mit is jelent a mondani valója. Most tulajdonképpen engedélyt adott arra, hogy vele tartsak a dzsungelbe. Oda, ahol igazán önmaga.
Hátamon a motyómmal batyogok utána. Nézem, ahogy fesztelenül lépked. És azt kívánom bárcsak megállna az idő, vagy történne valami ami álltal mindig ilyen fesztelen lehetne. Milyen lehet akkor ott, a saját környezetében? Tudom, ez mos úgyhangzik mintha valami vadállatról beszélnék akit kiszakítottak a természetes közegéből és most lenne a vissza szoktatás… Akármilyen durván is hangzik hasonló a helyzet. És én izgatottan várom, hogy milyen is lesz…, ha már ilyen… Féltem, hogy milyen lesz…, mert hát még is csak háromszor járt a szobában, ahol ott a nagyapja és az anyja és igen szomorú a hangulat… De, igazán semlegesen viseli a dolgot. Ami – habár nem tudom, hogy miről van szó- de semmi képen sem jó. Én már csak tudom, hogy a reakciónélküli reakció a legrosszabb. Azt mondta az anyja gyászol, de vajon kit? Ezt Zselyke eddig is tudta? Akkor… nem értem. Nincs is idő tovább gondolkodni, ugyan is valaki nekem ront, jobban mondva a lábamnak. Mielőtt bármit is cselekedhetnék, Sheena, kezelésbe veszi a helyzetet. Ölbe veszi a lidércet és bemutat bennünket egymásnak. Szaval ő volt az aki multkor megtámadott. Kétkedve nézzük egymást… ez már tuti, hogy nem leszünk puszi pajtások. Leteszi az állatott és tovább sétálunk. Elérkezünk egy faházhoz én pedig megállok és megcsodálom a környezetet. Igaz, voltam már itt, de nem ennyire bent és akkor se volt sok időm, hogy körül nézzek.
- Hagyok majd időt szét nézni, de most menjünk be. Hagy tegyem be a cuccaidat a gépbe… - De, kedves, hagy időt szét nézni… Követem be, ahol egyből egy szobába érkezünk. Onnan bevezet a fürdőbe, kipakoljuk a cuccot, megbeszéljük, hogy ebből három adag mosás lesz… és van amit be is áztat. Nem zavartatja magát simán megfogja a kipakolt cuccaimat és rendezgeti. Nem idegenkedik, hogy végül is egy vad idegen cuccait kell rendeznie. Eszembe jut a telefonom, a töltőért jöttünk, de akár itt is felrakhatnánk nem? Mármint, úgy is maradunk még akkor meg nem mindegy? Na meg legalább az időt is húzom… Végül is ha vissza megyünk a Darálóba csak vissza jön a pusztulati hangulat. Itt meg minden olyan, csendes, békés és friss. Igen friss. Zselyke felé fordulok, aki most pakol be egy adag mosást. – Nem lehetne, hogy itt rakjuk fel a telefont tölteni?- Mondjuk mostmár mindegy mert, eredetileg tényleg töltőért jöttünk, de hát most, hogy hoztuk a motyódat itt a te töltőd is… szaval valahogy még is tettünk egy felesleges kört, meg nem is. Mármint, ha nem merül le a telefonod és nem megyek be érte akkor nem jövök rá, hogy … szagmentesítésre szorulsz és… - Rendben értem, ne folytasd. – Nem értem, hogy mitől van ilyen zavarban. – Öhm… gyere, adok töltőt. – Kimegyek vele és adunk a telefonnak enni. Majd ő bemegy a konyhába én pedig utána… Felrakja a kávét főni. Közben megjegyzi, hogy ma még nem ivott egy korty fekete nedüt sem. Mikor lefő, tölt nekem is. Leülünk és ránk telepedik a csend.
- Hogy értetted, hogy anyukád gyászol?
- Huh, hát te is tudod, hogy – hogy törd meg a csendet. Semmi mi a kedvenc színed, vagy szép időnk van… Miért nem mindjárt azt kérdezed, hogy milyen pózban szeretem…?
- A kedvenc színed a szürke. És tényleg szép időnk van. Arra is kitérhetünk majd később, hogy- hogy szereted. Viszont, ha olyan szépen puhulósan, puhatolózok semmit nem érek el. Ez meg tulajdon képpen a beszélgetésünk folytatása. – Na, hát ezt elég jól megmagyaráztam. Tényleg jól rárontottam ezzel a kérdéssel, de ha most nem teszem akkor megint csak kerülgetjük a forro parazsat. Igaz ezzel én is kockáztatok, mert hát valamit valami alapon, de majd igyekszem ügyesen forgatni a kristály poharat. Valahogy úgy, hogy óvatosan törjön meg rajta a fény.
- Az életet. – Nézek rá, ez valahogy nagyon mély. Már mint oké ez most így hülye ténymegállapítás volt, de ha egyszer az. És már is ezer meg ezer kérdés tolúl az agyamba… - És te mielől menekülsz? – Nem, menekülök én futok.– Miből veszed, hogy menekülök?- Ez nem ér, kérdésre nem válaszolunk kérdéssel. – Persze, csak neked szabad. Jó oké. Nem menekülök, már nagyon régen elterveztem, hogy jövök egy ilyen túrára. És most meg is valósítottam. Ennyi, de ezt már egyszer el is regéltem neked. – Hát ez az, hogy elregélted, a regélés szinesítéssel jár én meg jobban szeretem a fekete-fehér változatot.
- Nem válaszolok, inkább kérdezek. Mit is csinálnál tulajdonképpen a Darálóban? – Besegítenék, ahogyan teszem is. De legfőbbképpen kicsit ott vagyok a kis öreg mellett. Mondjuk úgy, hogy rég nem találkoztunk. Meg amúgy is mostmár látom, hogy tényleg szűksége van a segítségre. Amit persze eddig is tudtam, de azt hittem, hogy elég, ha csak Tamás ott van. Hát nem, kéne még legalább két ember. Most jó, hogy te ott vagy… de te se leszel sokáig. Én is besegítek- habár még az igazi munkálatok nem indultak be-, de én sem maradok sokáig. – Nem maradsz, sokáig? És milyen igazi munkálatról beszélsz? – Nekem dolgom van, mármint nem mintha nem lenne fontos a nagyapa és a Daráló csak én nem … szaval nem lennék hatékony segítség. Maradjunk ennyiben. Az igazi munkálatok alatt pedig a leltározást értem és a szükséges árúk árúsításának listáját. Mert, amint már te is tapasztaltad a Daráló, nem „csak” egy kricsmi, hanem kisbolt is. A főbb dolgokat itt szerezhetik be a lakók, de ezt tudod. – Jó, akkor mi lenne, ha nem olyan dolgokat osztanánk meg egymással amiket már tudunk? – Na, ne már Péter, tán csak nem az időjárásról akarsz kérdezni?- húzza gunyoros mosolyra száját. – De, pont ezt terveztem. Szeredet a jó időt?- Ez még is milyen kérdés? – Ne válaszolj kérdéssel a kérdésre…- fintoros mosolyt kapok. Nem tudom, hogy milyen indítatás vezérli, de beszélni kezd én pedig csendben halgatok és remélem sokkal több információt tudok meg mint eddig.
- Zselyke, Vaníliának hívnak. – Ha kiröhögsz, téged is kimoslak a következő adag ruhával együtt. – Huszon egynéhány éves vagyok. Van egy nővérem Lilla, aki mérföldekkel idősebb nálam. – Valami ilyesmire gondoltál? – Igen csak természetesen én nem olyan kérdéseket tettem volna fel amikre ezek a válaszok, hiszen megint olyan információkat nyomattál elém, amiket már tudok. – Oh, igen elfelejtettem, hogy Mr. Holmes-hoz van szerencsém. De, most még sem volt olyan szemfüles uram, ugyan is ezek az információk…-…Kivannak egészítve, igen, Vanília rájöttem. – mondom, rámosolyogva. – Öhm… szerintem megyek és megnézem a gépet. – Ezzel fel áll és kisétál. Tehetnék megjegyzést a zavarát illetően, de még sem teszek. Egyszerűen kisétálok a konyhából és levetem magam az ágyára. Hallom ahogy a fürdőszobában, tesz – vesz. Én pedig kihasználva a nagy – legalább is nagyobb, mint a Darálóban lévő – matracot, oldalra fordulok, és minden félén jár az agyam. Aztán, szinte észrevétlenül csukódik le a szemem. Észre sem vettem, hogy ennyire fáradt vagyok. Még mielőtt nagyon álomba merűlnék egy nagy csattanás kiveri az álmot a szememből.
Vad Zselyke

Hallod a csattanást, de nem tudod, hogy mi volt pontosan az. A lelked legmélyén tudod.., de fájdalmat nem érzel. Helyette eszeveszett zsibbadtság lesz rajtad úrrá. Sőt, még amolyan testen kívüli élményed is van. Látod magad, ahogy roskadsz a földön…térdeid valószínűleg véreznek a kemény becsapódástól, a kezeid összenőttek..ugyan is annyira egymásba vannak fonódva, mint ha ez már a születésed pillanatától kezdve így lett volna. Megpróbálsz mély levegőt venni, de csak egy szürcsölésre telik. Körbe nézel, de nem tiszta a látásod. Hevesen kutatsz az elmédben, hogy mi is történt, de akárhogyan is igyekszel, ami eszedbe jut az legfeljebb a tegnap este elfogyasztott sajtburger íze. Na igen, erre is epe keletkezik és hányni kezdesz. Ja, hogy eddig rólad beszéltem? Egyes szám második személyben? Na, hát akkor úgy látszik, hogy komolyan tisztáznom kell a dolgokat…ugyan is bármennyire is nyomorultul hangzik…azaz elcseszett embermaradvány én vagyok. Aki ott fekszik…igen most már fekszik….akinek zúg a feje….füle…aki nem tudja, hogy került oda… Akinek ismerős az érzés…,de nem tudja, vagy nem meri beazonosítani a dolgokat..egytől egyig én vagyok. A rengeteg minden mellett, több ellentétes érzés is kavarog bennem. Szeretném, ha rám találnának, vagy nem, ha inkább én tudnék jelezni valakinek, hogy jól vagyok..élek és, hogy tudja később átnézek. Persze ezzel azt jelezve, hogy nem semmi nincs rendben: Szaval gyere és nézz rám! Aztán meg nagyon nem szeretném, hogy bárki is rám találjon, főleg nem …nem tudom, hogy kik.., de tudom, hogy…A fenébe az az igazság, hogy semmit nem tudok, mindent akarok egyszerre…és még is semmit se szeretnék…főleg nem sajnálatot. Na, azt nem. Valami nyomást érzek hátulról és már magam elé is raktam egy egész kis róka családot. Csodás….Az illata meg egésszen fenomenális…mindjárt jön is a következő. Ó, hó kész róka tenyésztő lehetnék… Erről eszembe jut, hogy, a legutóbbi alkalommal telibe rókáztam valakit…valakit akinek barna szeme volt. Valakit aki látta a kezemet …valakit aki féltette tőlem őt akit sose bántanék. Valaki akinek úgyan úgy fáj ..mint neki..az ő fájdalmuk összetartozik. A gond csak az, hogy valahogy már az enyém is oda vonzotta magát. Pedig nagyon nem akartam. Én nem akartam, hogy ennyire a figyelem központjába kerüljek..nem akartam, hogy tudják, hogy gyenge vagyok, hogy nem jött össze. Rossz útra léptem, vagy talán…mindig is azon voltam. Azt mutattam mennyire kemény vagyok, most meg itt fekszem….és szagolom a kifordított rókaprém illatát. Nevetséges az egész. Én magam is teljesen nevetséges vagyok. Remek most, hogy itt körbesajnáltam saját magamat, talán elkezdhetnék rendesen érzékelni is. Miért is ne? Megpróbálhatnám nem? Végül is mit veszíthetek?..Legfeljebb kudarcot vallok. Most amolyan mentalistás gondolkodós fejet vágnék, ha …összejönne…Öhö..Menta-lista…ez az Zselyke poénkodsz…taps..kár, hogy csak egy teljesen belső, magán poén és, hogy csak én röhögök saját magamon. Na, de ez jó..talán érzem, hogy fáj a nevetés, mosolygás…bazsalygás…legyen ez bármi …lényeg, hogy a móka mimikával való kifejezése lenne. Ami ennél is fontosabb, hogy érzem.. még fátyolosan, de érzem. Akkor most gondoljunk arra, hogy elfordítjuk a fejünket… Na, de nem ám úgy, hogy jön velünk az egész szoba…ez megint tök vicces a szemem igen csak csukva van. Még is érzem, hogy minden mozog velem.., vajon rám is dőlne?...Nem ezt így nem…megint jön valami, megint hátulról érzem.., de mos olyan álmosító..és bárhogy is szeretnék ellentmondani neki, annyira csábító, hogy nem megy…nem megy.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése